Újrahasznosító álomgyár

Most már tényleg feltűnő Hollywood ötlettelensége. Egyrészt a sikeres franchise-ok újabb és újabb folytatásai uralják a mozikat, ember legyen a talpán aki még számon tudja tartani, hány képregény alapján készült szuperhősfilmet forgattak mostanában. Újjáélesztik a Csillagok háborúját is, a Halálos iramban hetedik része rekordokat dönt a kasszánál, készül az új James Bond-kaland is.

Aztán ott van a sok-sok remake. Azt olvastam, hogy már az 1999-es A csaj nem jár egyedült is újra feldolgoznák, ami azért érdekes, mert túl sok egyediség nem volt abban a sztoriban. Szívesen nyúlnak hozzá külföldi alapanyaghoz is, ha egy film befutott mondjuk Japánban, akkor hamar felbukkanhat amerikai verzióban is, csak persze hollywoodi sztárokkal.

Nem akármilyen sikerfilmek születtek így: a több Oscarral jutalmazott, Scorsese jegyezte A tégla eredetije Szigorúan piszkos ügyek címmel készült Hong Kongban. Aztán ott van A kör, ami egy japán horror feldolgozása. A Jennifer Lopez és Richard Gere főszereplésével készült Hölgyválasz sem eredeti ötlet, mert a táncos lábú üzletemberről Japánban készült film.

Ez persze jóval régebben is előfordult (lásd például A hét mesterlövészt és A hét szamurájt, és sikerfilmek folytatásaival is sokszor próbálkoztak évtizedekkel ezelőtt is), csak hogy most már mindenki a tutira hajt, tehát csakis a legnagyobb pénzt ígérő ötletekre szeretnek beruházni. Kétségtelen, a filmkészítés drága mulatság lett, és ha az emberek az újra-újra-újrafeldolgozásokra ülnek be, akkor az alapvetően nem művészeti ágként, hanem üzletként működő hollywoodi filmipar döntése teljesen józan és racionális.

A nézőket viszont bevallom nem teljesen értem. Egy-egy sztori sokadik felmelegítése ritkán hoz megdöbbentő újdonságokat. És valljuk be, egy szuperhősös filmnél elég sokkoló lenne, ha a végén a gonosz győzne, elpusztítaná a világot, talán még a moziban ülők sem úsznák meg a pusztítását. Szóval meglehetősen tipikus forgatókönyvek kerülnek elő újra meg újra, és a befejezés is előre borítékolható. Talán én vagyok régimódi, de nekem néha tényleg jólesik izgulni azon, mi lesz a film főszereplőinek a sorsa.

A bevételmaximalizálás másik jól ismert formája a bestseller regények megfilmesítése. Amiből jó sok fogy a könyvesboltban, arra beülnek majd a nézők is- pofonegyszerű recept, garantált végeredménnyel. A gyűrűk ura, A Da Vinci-kód, Harry Potter, Twilight-saga, A szürke ötven árnyalata és még folytatható a sor. Noha itt is tudja mindenki, merre tart majd a sztori, a nézők özönlenek, hogy vásznon lássák az addig csak saját képzeletükben létező figurákat. Azt kell mondjam, azért ebben a műfajban lehet szépet, igényeset alkotni, de... De itt sem a korábban álomgyárként ismert Hollywoodban álmodják meg a nagy, filmre való, milliókat vonzó történeteket.

Ami mostanában ott történik, inkább újrahasznosítás. Csak ami hulladékfeldolgozásban előremutató, az a filmkészítésben nem annyira becsülendő. És ez a szemlélet olyan dolgokat vetít előre, mint a Micimackó élőszereplős feldolgozása. Komolyan erre van szükség? A Disney bugyuta rajzfilmsorozata is arculcsapás volt annak, aki szerette Milne eredetijét, de továbbra sem hagyják békén azt a szerencsétlen medvét. Tényleg azt szeretnénk, hogy animált maci ugráljon a sztárszínészek körül, miközben lángszóróval és golyószóróval legyőzik a bolygónkra támadó gonosz mutáns dinoszaurusz űrlordot? Mert ha tutira akarnak menni, akkor simán behoznak pár ilyen történetszálat, és egybeolvasztják a Micimackót a Bosszúállókkal. Róbert Gida lesz az új Amerika Kapitány, a medve meg átveszi a stafétát Wolverine-től. Pedig a cukisághoz nem kell animált bocs, pont megfelel arra egy igazi is.

Persze mit zavar ez engem? Ha nem akarom, nem nézem. Inkább csak olyan bennem motoszkáló rossz érzés, hogy ez a remek, kreatív műfaj, a filmkészítés jelenleg itt tart a mozik kínálatát leginkább meghatározó stúdiókban. Születnek még jó filmek, nyilván, csak azok ide már nem nagyon jutnak el, vagy csak éjjel kettőkor adja le valamelyik csatorna őket. Abban meg nincs köszönet, ha egy sikeressé vált független filmet Hollywood dolgoz át és abban a formában jut el hozzánk.

Aztán ha az üzlet úgy diktálja, akkor majd változik a szemlélet a tengerentúlon is. Egy ember kevés hozzá, sok távolmaradó néző viszont már üzenetértékű. Már ha nem kifejezetten ez kell nekik. Ezzel sincs baj, ízléssel én nem vitatkozok. Csak leszűröm belőle, hogy a jövőben se fogok sokat járni moziba...

0 Tovább

Boldogító élmények

Egy kutatás eredményei szerint akik boldogságra vágynak, jobban járnak, ha új élményeket gyűjtenek be vagyontárgyak helyett. Legalábbis ezt állítja a Cornell Egyetem egyik szakembere Dr Thomas Gilovich, aki két évtizednyi kutatás eredményeit összegezve jutott erre a megállapításra.

Azt tudjuk, hogy jövedelmünk egy jelentős része megy a mindennapi létfenntartásra. Ételt veszünk, fizetjük a számláinkat, az adókat- ez eddig teljesen általános. Aki szerencsésebb, annak ezen felül is marad több vagy kevesebb pénze, és ekkor már van választási lehetőségünk. Vásárolhatunk magunknak értékes vagyontárgyakat: nagyobb televíziót, jobb autót, drágább telefont, vagy költhetjük a pénzt olyasmire, amivel új élményeket gyűjthetünk. Tipikusan ilyen dolog az utazás, vagy az, ha valami különleges kedvtelésbe vágunk bele, mondjuk siklóernyős- vagy búvártanfolyamot végzünk.

Gilovich szerint a vagyontárgyak megvásárlása is boldogabbá tehet minket- de csak egy időre. Az ember ugyanis gyorsan hozzászokik a jóhoz, és az a menő telefon, amit a múlt héten még olyan jó volt nyomogatni, ma már csak egy készülék, amivel telefonálunk, elolvassuk a leveleket meg Angry Birdsöt játszunk- ezeket pedig mind tudta a régebbi is. Sajátos módon pont amiatt nem okoznak olyan nagy örömet hosszú távon, hogy folyamatosan birtokoljuk őket, és egy idő után valami másra, újra vágyunk.

Az élmények szerzése máshogy működik. Egy utazás boldoggá tehet minket akkor is, amikor átéljük, de jóval később visszagondolva is át tudjuk élni annak örömét, mi mindent láttunk és tapasztaltunk. Sőt, az élmény szinte még kellemesebb, ahogy akár évekkel később mesélünk és beszélgetünk róla. Ezt akár magunkon is lemérhetjük, hiszen kevesen emlegetik nagy romantikával, milyen csodálatos volt az első mobiltelefont megvenni, de annál többen emlékeznek az első egzotikus utakra, vagy egy-egy extrém kalandra. Utólag még az adott pillanatban ijesztő élményekből is vagány sztori válhat.

A kapcsolatok teremtésében is szerepe van az élményeknek. Igazi köteléket jelent az, ha két ember ugyanannak a kedvtelésnek hódol, és erről beszélgetve máris egy közösség tagjainak érzik magát. Megjegyzendő, szerintem ez létezhet tárgyaknál is, bizonyos telefonmárkák vagy autómodellek rajongói is tudnak így közösséget alkotni, de az ő tárgyaik cserélhetők, le is cserélődnek, míg mondjuk két ejtőernyős akkor is gyorsan közös platformra kerül, ha valamelyik már évek óta nem ugrott.

A vagyontárgyak kapcsán pedig megvan az a kellemetlen helyzet is, hogy sokkal könnyebb egy nagyobb, drágább modellt találni. Lehet boldog az, aki megvesz egy ötmilliós autót, de aztán lát egy ismerőst jóval értékesebb sportkocsiban, és máris van olyan dolog, amire jobban vágyik. Egy utazásnál lehet azon mélázni, hogy valaki más ötcsillagos hotelben szállt meg, de ez alig befolyásolja azt, mikor kinek milyen élményben lesz része. Hátizsákos nyaraláson is lehet fantasztikus naplementében gyönyörködni a tengerparton, aminél szebbet az se lát, aki százszor annyit költött az utzásra.

Természetesen nem vagyunk egyformák, és könnyen lehet, valakit a tárgyak boldogabbá tesznek. Gilovich véleménye viszont arra mutat rá, hogy a többségnek az élmények fontosabbak. Felmerül hát az a kérdés, nem lenne-e szerencsés azt támogatni, hogy az emberek felismerve ezt az örömet ne annyira a birtoklásban keressék. Akár azon is elgondolkodhatunk, hogy már iskolában is jó lenne azt segíteni, hogy a gyerekek felismerjék, milyen nagyszerű dolog új dolgokat kipróbálni, sport kirándulás során élményeket gyűjteni, ahelyett, hogy megvehető tárgyakról álmodozzanak. És talán a munkaadóknak is át kellene gondolni, hogy dolgozóik elégedettségét inkább az növeli, ha hagyják őket szabadságra menni, kikapcsolódni, mint hogy több fizetést adnak, de alig engedik, hogy pénzüket gyakoribb utazásokon költsék el.

Mind ismerünk olyan embert, aki ott is hagyta a taposómalmot, és inkább a szabadságot választotta: ugyan szerényebben él, mégis ezerszer boldogabbnak látszik. Most már tudjuk, hogy nem vele van a hiba, sokunk vágyik erre. Nem mindig, nem mindenki engedheti meg magának az élménygyűjtés luxusát, de ha akár csak alkalmi lehetőségünk nyílik erre, bátran éljünk vele.

0 Tovább

Egy tévéműsor ára

Bejárta a hír a sajtót Borbás Marcsi 154 milliójáról, pedig ez egy borzasztóan félrevezető szám. Noha ez talán inkább a Buksza blog profiljába tartozna, azért röviden érdemes összefoglalni, mit takar ez a szám.

Persze kezdjük onnan a sztorit, hogy Borbás Marcsi műsorai népszerűek, nézettek, ő kétségkívül a közmédia húzóneve. A világon mindenütt megfizetik egy-egy csatorna arcait, akik valós eredményt tesznek le az asztalra, és ez nincs másként itthon sem. Lehet turkálni Ördög Nóra vagy Sebestyén Balázs zsebében, csak sok értelme nincs- a sztároknak mindenhol ára van.

Ám a 154 millió nem egy az egyben az érintett zsebében landol! Ez az összeg arra vonatkozik, hogy férjével közös vállalkozásuk ennyit számláz összesen egy év alatt több tucat epizódért. Ebből természetesen adót fizetnek, emellett vannak költségeik. Fizetni kell a stábtagokat, fizetnek az utazásért, a vágásért, a technikáért. Egy Gasztroangyalt se annyi megcsinálni, hogy lemegy Marcsi meg egy operatőr valahova ötletszerűen az országban, egy fél napot forgatnak aztán kész. Ennél sokkal többről van szó, hiszen előzetesen informálódnak, kapcsolatokat keresnek, egyeztetnek, programot készítenek, készül egy forgatókönyv, aztán jön maga a forgatás, végül az utómunka. És ő nem "csak" egy műsorvezető, akit belepottyantanak a díszletbe, aztán annyit mondanak neki, "mókázz, csajszi!", hanem kitaláltak egy koncepciót, ami nézetté vált, és amiről mindenkinek van véleménye, mert karakteres műsor lett a végeredménye. 

Abszolút nem az én dolgom megítélni Borbás Marcsi tevékenységét, de azt bizton állíthatom, hogy a mai magyar viszonyok között igenis figyelemreméltó műsor az, ami nem külföldi licencek szolgai átvételén alapul, egy kevésbé nézett csatornán megy, mégis nagyon nézett és még munka, ész, elképzelés is van benne. Ez nem egy valóságshow, ahol a káromkodás jelenti a "történést". És ha így nézzük, az is teljesen természetes, amikor valahol mindenki kifizetése után a 154 millióból a műsor mögött álló koncepcióért és magának a műsornak a vezetéséért felelős tévésnek is marad. Ha bukna rajta, nem csinálná, hanem elmenne biokertésznek, vagy bulvárújságírónak... 

Szóval furcsának tartom, hogy a közmédiában fehér hollónak számító egyedi, sajátos, az arculatot is meghatározó, sikeres műsorral kötekednek, ami piaci mértékkel nézve még csak nem is különösebben drága. Főleg úgy visszatetsző, hogy a fenti "apróságok" nem jelennek meg sehol, csak a "Marcsi százötvennégymilliót kaszál!!!!" mantra.

Mondok egy gonosz példát. Vajon örülne-e egy újságíró, ha megjelenne, hogy "Négyszázezerbe kerül egy firkász a bulvárlapnak", és mindenki azon rugózna, ugyan miért keres 400 rugót valaki, aki csak mások magánéletében vájkál, míg egy "rendes ember" ennek a felét kapja. És ő meg hiába védekezne, hogy ez a szuperbruttó, ebből a nettó, amit adózás és járulékok után megkap, csak 200 ezer- a cím nem hazudik, hiszen a lap kiadójának valóban ennyi az összköltsége, szóval az egész már csak magyarázkodásnak tűnne. Hiába nem füllent, mégiscsak félrevezető a bombasztikus cím. (Mint ahogy most páran kéjes örömmel tartják magyarázkodásnak Marcsi közelményét, ami Facebook oldalán jelent meg.)

Egy kis házi feladat az újságíróknak: tessék megnézni a cégek nyilvános éves beszámolóit, abból kiderül, mekkora volt a cég forgalma, mennyi volt az anyagköltség, a személyi jellegű ráfordítások, mennyi lett végül a nyereség. Mert az elmond valamit, de önmagában egy szám a bevételről teljesen értelmezhetetlen a kiadások ismerete nélkül.

A műsorról magáról pedig végképp nem mond semmit... Mert ott csak az számít, hány nézőnek tetszik, mennyi embert tud valóban lekötni. És ezen a téren Borbás Marcsi biztos sokkal jobban teljesít, mint a szenzációhajhász újságírók.

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés

Hirdetés