Édes élet Anitával

Van az úgy, hogy egy színésznő egyetlen szereppel válik legendává. Anita Ekberg közéjük tartozik: valószínűleg nem sejtette a svéd kebelcsoda, hogy Fellini filmje, az Édes élet határozza meg a karrierjét. Abból is elsősorban az a jelenet, amikor bemászik a szökőkútba, és onnan kiabálja: "Marcello, Marcello!" Egycsapásra a kor egyik szexszimbólumává vált, és jó ideig az is maradt.

Mondjuk ki, sokan követték volna őt a vízbe akkoriban. Persze ennek több, mint fél évszázada, hiszen a filmet 1960-ban mutatták be. Egyike volt Federico Fellini legismertebb rendezéseinek, bár ez nem nagy kapaszkodó, mert az olasz maestrónak bőven akadt emlékezetes alkotása. Az viszont elmondható, hogy nem egy színész akadt, aki Fellininek köszönhette karrierje valamelyik különleges pillanatát. Donald Sutherland mint Casanova, Anthony Quinn mint Zampano- a sor bőven folytatható. Anita Ekberg egy volt közöttük.

A svéd színésznő 1931-ben született, 1950-ben hazájában szépségkirálynőnek választották, de akkor már a mozivászonra vágyott. Szerepelt is több filmben, de nyilván inkább az adottságaira számítottak, mint a színjátékára. Fellini válogatási elveiről is vannak sztorik, a színészi játék pedig annyira nem volt neki fontos, hiszen igen gyakran utólag szinkronizálták a felvett jeleneteket, akkor találták ki, mit is mondanak tulajdonképpen.

Szép dolog, hogy Anita Ekberg vonzereje még egy értékes filmet is közelebb hoz az átlagnézőhöz, a Csinibaba egyik jelenetében is felidézték a fürdőzős jelent által kiváltott hisztériát. Így aztán egy korosztály bizonyára emlékszik rá is, homokóra-alakjára is. Idősebb korában aztán a színésznő már kevesebb szerepet vállalt, majd vissza is vonult, nyilván szeretett volna méltósággal megöregedni. 

Január 11-én hunyt el, 83 esztendős korában. A nézők túlnyomó többsége pedig fiatalként és vonzóként emlékszik rá. Ez már-már olyan mint a hallhatatlanság...

0 Tovább

Je suis...

Nehéz most még okosat mondani a párizsi lövöldözésről, ami 12 ember életét követelte. Rajzolók és rendőrök is meghaltak a példátlan támadásban, ami a Charlie Hebro szerkesztőségét érte. Borítékolható volt, hogy fel fognak lángolni a viták.

A szólásszabadságról szól a történet, vagy csak pár trágár rajz váltotta ki a semmivel sem indokolható erőszakot, aminek meg se kellett volna jelenniük? Aki böngészget, az olvashat ilyen meg olyan véleményt is. Van, aki szerint világunk legfontosabb értékei vannak veszélyben, mások meg szidják a karikatúrákat, és nyilván akad őrült fanatikus, aki szerint a támadás jogos volt. Más fejével nem tudok gondolni, én személy szerint nem olvasom azt, ami nem tetszik. A most mindenhol bemutatott rajzok nem tettek a Charlie Hebdo rajongóivá, de hogy valaki fegyvert fogjon ilyen dolgok miatt, az számomra agyrém.

No mindegy, most elindult egyfajta netes szimpátiatüntetés, büszkén rakosgatják fel sok helyen a Je Suis Charlie profil- és borítóképeket. Látok fotókat, ahol teljes szerkesztőségek állnak ki, felmutatva ezt a feliratot. Most mindenki nagyon harcos, amikor táblákkal kell fotózkodni, egy profilképet kell cserélni vagy twitterüzenetet kell posztolni a megfelelő hashtaggel. De ez azért nem akkora forradalom vagy kockázatvállalás.

El fog telni egy hét, és az újságok fejlécében megint reklámok lesznek a Je Suis Charlie helyett. Eltelik egy-két év, és a "mindannyiunk életét örökre megváltoztató tragédiára" már csak páran gondolnak vissza. Tegye fel a kezét, aki pontosan emlékszik, mikor volt a madridi vasútállomáson a robbanás és hány áldozatot követelt? Nekem is úgy kellett rákeresni, pedig nem volt annyira régen: 2004-ben történt és 191(!) ember vesztette életét. 2005 júliusában pedig a londoni metróban robbantottak, 52 áldozatról szóltak a hírek. Mindig azt mondtuk, mostantól semmi nem lesz ugyanaz.

Közben pedig úgy nagyjából élünk tovább, ahogy addig is. Az a baj, hogy a hashtagek semmit nem befolyásolnak igazán. Most jól el lehet vegyülni ezek tömegében, de ki lesz az, aki valóban felvállalja, hogy akár élete veszélybe sodrásával megjelentet egy véleményt? Azt hiszem, azok lesznek többségben, akik egy profilképcseréig elmennek, de tovább nem.

És én senkit nem tudok ezért hibáztatni. Emberek vagyunk, tisztában vagyunk vele, mi az élet és mi a halál. És éppen ezért értékeljük azt, hogy élünk. Állandóan elemezzük, mit vállalunk fel, mi fér bele az életünkbe és mi nem. Van, amikor az ember tudja, hogy nagy árat fizethet érte, mégsem fordít hátat. A török származású német lány, akit agyonvertek, miután segített a majdnem megerőszakolt lányoknak, biztos maga is félt, mégis megtette ami tőle telt. De hogy ki akar meghalni azért, mert világvallások prófétáit dehonesztáló helyzetben ábrázoló rajzocskákat tesz közzé, már egy másik kérdés.

Én nagyon jól tudom, a történet általánosságban nem erről szól, de az egyes ember nem az általános életet éli, hanem azt az egyet, ami adatott neki. Aki a Je Suis Charlie kampányba beszáll, az az általános fősodorhoz csatlakozik. Többnyire ez jószándékú, tisztességes dolog, de biztos van olyan is, aki ettől máris jobbnak érzi magát, hiszen ő "kiáll valamiért".

Csak épp akkor is kellene állni az általunk fontosnak vélt értékekért, a gyengékért, az elnyomottakért, amikor azt nem lehet elintézni egy hashtaggel meg egy szigorú facebook-poszttal. Ha ebbe gondolunk bele többen, akkor valóban mindent megváltoztathat a Charlie Hebro tragédiája. Majd térjünk erre vissza akkor, amikor kikopnak a Je Suis Charlie borítóképek és profilképek...

Közben azzal is tisztában vagyok, nyilván tévedhetek, lehet velem vitázni is, igyekeszem tiszteletben tartani más véleményét. Puskát biztos nem fogok senkire... Az egész ügy miatt most annyian megszólalnak, megszólalunk, az én okoskodásom csak csepp a tengerben, és nyilván nem a legfontosabb vagy legérdékesebb. De talán majd valami kialakul ebből a nagy közös gondolkodásból, és remélhetően az eredménye előremutató lesz, nem pedig az derül ki, hogy soha nem kerülünk közös nevezőre még a legalapvetőbb kérdésekben sem.

1 Tovább

Egy párhuzamos valóság

Jópár éve része a mindennapjaimnak az internet- munka, szórakozás mellett sok szerepet kapott a társasági életemben is. És szinte észrevétlenül kialakult egy nagyon izgalmas második rétege az életünknek, amin bőven van mit kutatni.

Egy kis személyes múltidézéssel kezdeném. Ma már nehéz felidézni, de két évtizede bizony még csak kevesen internetezhettek. Természetesen tartalom sem volt túl sok, de mi, akik akkoriban az egyetemek géptermeiben ücsörögve fedeztük fel ezt a világot, minden apróságnak örülni tudtunk. Nagy dolog volt, amikor az embernek már email címe is lehetett. Az elérhető oldalakhoz érteni kellett angolul- sokan így tanultak, tanultunk meg ezen a nyelven, napi használatban. Tipikussá volt a penpal oldalakra feliratkozás, ahol barátokat keresőket lehetett találni a világ minden sarkából.

Végülis egészen szép idők voltak, én is fel tudok idézni néhány szimpatikus levelezőtársat Skóciából, Japánból, Koreából. Az ember ír és olvas, és észrevétlenül ragad rá a nyelvismeret. Nem biztos, hogy tökéletes nyelvtannal, de használható módon. És időnként mást is köszönhettünk ezeknek a kapcsolatoknak, én például egy becenevet. Nyilván szerettük volna látni, ki is van a világ túlfelén, de még nem voltak Facebookhoz hasonló oldalak, ahol százával osztották volna meg a fotóikat az emberek. Szkennelés, kicsire méretezés, csatolás és küldés- így "találkozhattunk" a barátokkal. Egy ilyen alkalommal a képemet egy argentin lány így kommentálta: "You look like El Che!" Erre rá kellett kérdeznem, mert nem tudtam, Che Guevarát emlegetik-e így arrafelé- mint kiderült, igen. Sötét haj, szakáll, végülis ha úgy nézzük...

És ezt a Dél-Amerikából kapott becenevet azóta is viselem. A hosszas bevezetővel csak arra akarok utalni, hogy már itt, az online világban való első megjelenésünk alkalmával ráérezhettünk, ez egy olyan új közeg, ahol tényleg óriási szabadságot kapunk. A névválasztás egy a sok kulcsfontosságú momentum közül. Kiderült, hogy a név tényleg kötelez, óhatatlanul képesek vagyunk idomulni beceneveinkhez, vagy másokban alakul ki rólunk egy kép, pedig nem is ismernek. Lassan az lett formabontó, nonkomformista punk, aki az igazi nevét használja...

Ahogy a korosztályomból szinte mindenki utat talált magának ehhez a virtuális valósághoz, közösségi kapcsolatrendszerek épültek ki. Ma a barátaim túlnyomó többsége olyan ember, akikkel fórumokon találkoztunk. Semmiféle első látásra jó benyomás nem játszott közre abban, hogy ezek az ismeretségek kialakultak. Viszont nagyszerű személyes kapcsolattá is vált több netes haverság. Sose fogom megtudni, hogy a becenév, amivel végülis én azonosítottam magam, hány embert riasztott el és mennyinek volt szimpatikus. A lényeg az, hogy megtaláltam a helyem bizonyos körökben, néhol a netes presztízs összekapcsolódik a való élettel, néhol nem annyira.

Mindenesetre nekem fontos volt mindig is, hogy ne csak virtuálisan éljem az életem. Jó dolog megosztani az edzéseimről szóló beszámolókat azokkal a barátokkal, akik hozzám hasonlóan sokat kocognak, de legalább olyan jó közösen elmenni sportolni. Viszont van egy nagyon érdekes embercsoport, aki szinte csak virtuálisan él. A mindennapokban visszahúzódó, szürkének látszó figurák közül sokan a fórumok legnagyobb szájkaratésai, vagy online közösségek valóban megbecsült, tisztelt véleményformálói. Ezeknek az embereknek néha azzal kell szembenéznie, hogy nem a valós élet a fontosabb, míg a virtuális csak másodlagos, hanem pont fordítva. Főleg, ha valós hasznot tudnak húzni a netes jelenlétből mint profi videojátékosok, menő bloggerek és így tovább.

Itt az idő: most lehet emberről és társadalomról egészen újféle kutatásokat indítani. Hogy viselkedünk, hogy harcolunk ki magunknak státuszt, kiből válhat vezető és ki lesz örök kívülálló- és jön a folytatás, kialakulnak-e internetes dinasztiák, családokon átívelő státuszok. A mai véleményvezérek gyerekei bele fognak-e nőni ebbe a világba, folytatják-e a hagyományt, kiélvezik-e a szülők által kiharcolt státuszt? Ha igen, hogy működik ez? Vagy ennyire azért nem lehet leképezni a valóságot a virtuális világgal?

Izgalmas kérdések! Miközben a folyamatnak nem a végén vagyunk. Nem is közepén. Egyszerűen csak valahol, ami bármilyen irányba tovább mehet. Mint említettem, két évtizede mozgok ebben a világban, és ha valamit megtanultam, az az, hogy a trendeket maximum sejteni lehet, de pontosan megjósolni szinte lehetetlen. Pont, mint a való életben. 

És engem érdekel, merre tartunk, milyenek vagyunk. Szerintem most sem az internet maga az izgalmas, hanem az emberek mögötte. Az emberiség nagy dolgokra képes, jóra és rosszra egyaránt- a virtuális világ lehetőséget teremtett arra, hogy több pozitív értéket mutassunk fel, mint negatívat. Vajon ez csak hiú remény? Én sok jó dolgot megéltem ebben a párhuzamos valóságban, ami felettébb biztató. Ha tanulunk magunkról, akkor talán tudjuk jó irányba terelni a dolgokat. Vajon az értelmes önszabályozás vagy a totális kontroll lesz az uralkodó egy évtized múlva? Talán ez fog dönteni majd arról, hogy akkoriban életünket eluraló nyűgként vagy a társadalmat forradalmasító találmányként tekintünk az internetre...

0 Tovább

Rekviem egy cicáért

Rossz hírt kaptam tegnap, meghalt anyukám cicája, akit én is nagyon szerettem. Nem a legjobb érzésekkel indultam neki a szilveszter estének, de úgy érzem, nincs ezen mit szégyellni.

Annyi éven át mindig volt háziállat, kutya-macska a közelemben. A kertes ház előnye, hogy ott élhetnek velünk kedvenceink, de nem korlátok közé szorítva. A házimacska különösen szabad lélek, mindig is jöttek-mentek az udvaron. És az életünkben is így jelentek meg, vagy onnan is így tűntek el: sokról soha nem tudtuk meg, mi lett a sorsuk.

Éppen ezért nem tudnám felidézni az összes cicát, aki az életem valamely szakaszában velünk élt. De azt sose lehet megszokni, amikor egyikük nincs többé, hiába várjuk haza. Vagy éppen csak hazavergődni van ereje, és már nem lehet segíteni rajta. Éltem már meg ilyet, amikor a gyenge cica vért öklendezik fel, és aztán csendesen meghal: valamiféle mérgezés lehetett a veszte.

Most ez a cicánk is így végezte. Anyukám keseregve mesélte tegnap délelőtt, és persze azóta is nyomott a hangulat. Épp a hideg téli napokban jutott eszünkbe, elhozhatnánk kicsit ide vendégeskedni a lakásba, hiszen nagyon kedves, rendes cica volt, talán meglett volna velünk a szokásos szabadsága nélkül, bármennyire hozzászokott a barangoláshoz. Már több mint egy évtizede panelban lakom, itt nem tartok állatot. Eljátszottunk a gondolattal, milyen jó lett volna pár nap egy kölcsöncicával.

Máshogy alakult. Nem lehettünk biztosak benne, hogy bírta volna-e. És megszakadt volna a szívünk, ha levisszük az utcára, megijed, elszalad és sose látjuk többé vagy neadjisten leesik a kilencedikről. És persze a mérgezéstől akkor sem tudtuk volna megvédeni ott a faluban a kíváncsi cicánkat, miután visszavittük, ha itt minden jól alakul.

A "mi lett volna, ha" felvetéseknek jelen pillanatban már nincs semmi értelme. Megszerettük a kis cicát, a szívünkhöz nőtt, és most már semmit nem tehetünk érte. Fáj most még arra gondolni, hogy lehetett volna másként, pár napig nyilván nagyon rossz lesz a bájos kis cica képeit megnézni. Sok macskánk volt; hittük, hogy talán ez a nagyon kedves, inkább otthon ülő cica még hosszú ideig velünk marad.

Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hiszen négy és fél éven át életünk része volt. Kölyöknek elsőre kicsit csúnyácskának tűnt furcsa tarka színével, de aztán egyre inkább csinosnak és különlegesnek láttuk, felnőtt korában pedig már szépnek. Amikor meglátogattam anyukámat, amint lehetett, barátságos cicáját is megsimogattam, dédelgettem egy kicsit, ha telefonáltunk, gyakran megkérdeztem, hogy van a kis kedvence. Eszembe jut, ahogy behúzódott a kandalló mellé, és az is, ahogy szemrehányóan nézett ránk, amikor késlekedtünk a begyújtással. Szelíd, de határozott cicaszemélyiség volt. És igencsak jól nevelt: hiába volt benn napközben, tudta, mi a rend. Este 9-10 között télen nyáron kikérezkedett. Másnap reggel aztán az ajtóban várta, mikor surranhat be egy pár falatért no meg némileg átmelegedni. Jó élete volt, és a mi életünket is jobbá tette. Egyszerűen csak azt adta, mi lényege: cica volt. 

Mostantól már csak az emlékeinkben fog élni. Bizakodva kéne az új év elé nézni, és mondogatom magamnak, az élet megy tovább, később majd enyhül ez a bánat, és nekem annyi-annyi dolgom van. Mégis jár Maszat cicának annyi, hogy a magam módján emléket állítsak neki. Elmorzsolok még egy könnycseppet, felsóhajtok, megnézek még egy-két képet, és búcsúzok, megpróbálom kiírni magamból a szomorúságot. Mert ilyen hülye szentimentálisak vagyunk mi, emberek.

Isten veled!

1 Tovább

Az ismeretterjesztés dívái

Üdítő jelenség, hogy az ismeretterjesztő-tudományos műsorokban egyre több az olyan női házigazda vagy közreműködő, aki nem csak díszletként vesz részt a programban. Elsősorban a BBC jár élen ezen a téren, én pedig pár olyan izgalmas személyiségre hívnám fel a figyelmet, akiknek a műsoraira érdemes odakapcsolni.

Az is része a történetnek természetesen, hogy dekoratív hölgyekről beszélhetünk. Nem huszonéves plázacicákra kell gondolni, hanem nőies megjelenésű, csinos tudósokra, akik kicsit formálják a képet arról, kik is foglalkoznak természettudományokkal. Valamennyien ilyen területen szereztek diplomát, többen közülük a tévézés mellett egyetemen tanítanak. Ez pedig kifejezetten hitelessé teszi őket. A díva szó ezért talán ide nem illőnek tűnhet, ám ez részemről inkább a tisztelet jele, mint degradáló minősítés.

Sokszor elkövetik azt a hibát, hogy ismeretterjesztő műsorokban nem jut elegendő tér a valódi szakértelemnek, pedig nagyon nem mindegy, hogy valaki a kommunikáció szakról kiesve próbál okoskodni, vagy valóban érti is, amiről beszél. Nyilván akad, aki nem ért velem egyet, és kizárólag a megjelenés alapján válogatna, de az én szempontból szerencsés módon sok helyen nem így gondolkodnak. Az amerikai csatornáknál más a felfogás, de az ottani "ismeretterjesztés" gyakran sima porhintés, időnként megalapozatlan históriák felpolírozására alapoznak műsort, máskor meg nem a történés a lényeg, hanem a szereplők veszekedései, szóval ehhez a stílushoz nem tudós kell, hanem mindenre kapható pojáca. A BBC-n ritkán futunk bele ilyesmibe...

Gyakran felbukkanó arc a különféle műsorokban Alice Roberts, aki már a Time Team sorozatban is szerepelt, aztán jött a Coast, az Incredible Human Journey, a Wild Swimming és így tovább. Szakterülete az antropológia, anatómia, patológia, csontleletek vizsgálata. PhD fokozatot szerzett, egyetemen tanít, és kétgyerekes anyuka. Igazán szimpatikus személyiség, nagyon szeretem a műsorait.

Fran Scott a University of Nottinghamen végzett, idegtudománnyal foglalkozott. Fiatalon kezdett televíziós műsorokban dolgozni, de eleinte nem mint műsorvezető kapott feladatot, hanem szakértő tanácsadóként kamatoztatta tudását. Az Absolute Genius és az Imegineers műsorokban láthatták többek között, mi a Factomania egyik házigazdájaként láthatjuk mostanában.

Kathy Sykes fizikus, ezen a területen szerzett PhD fokozatot, jelenleg is egyetemen tanít. Egy brit kormányzati testületnek is tagja, ami a tudomány és a technológia területével kapcsolatos ajánlásokat fogalmaz meg. Televíziós műsorai közül a Da Vinci Learning csatornán látható Rough Science volt emlékezetes, emellett az alternatív orvoslással foglalkozó Alternative Therapies vagy az Ever Wondered about Food is érdekes volt.

A fizika és az oceanográfia területén is járatos Helen Czerski, aki egyetemen végzett munkája mellett vesz részt ismeretterjesztő programokban. Láthattuk az Orbit, a Stargazing Challenges, a Dara O Briain Science Club műsorában a csinos, mosolygós, minden vagányságra kapható tudóst.

Feltűnő jelenség a trinidadi édesanyától és francia apától származó, ám Írországban felnőtt és tanult Liz Bonnin. Első diplomáját biokémiából szerezte, később pedig biológiából érdemelte ki az MSc végzettséget. Szépségére felfigyeltek és fiatalon tévézni kezdett, ám eleinte nem tudományos műsorokban, hanem különféle szórakoztató programokban dolgozott. Nálunk leginkább a Bang Goes The Theory sorozatból lehet ismert, de felbukkant számos más műsorban is, a BBC mellett az ITV és a Discovery csatornáknál is számítottak rá.

Miranda Krestovnikoff az egyetemen zoológiát tanult, és diákévei alatt kezdett el érdeklődni a természetfilmezés iránt. Sikerült a BBC híres Natural History Unit csoportjába kerülnie, azóta is elsősorban az élővilággal, környezetvédelemmel foglalkozó műsorokban bukkan fel, látható például a Coast és a The One Show programokban. Rutinos búvárként lelkesen népszerűsíti a brit merülési lehetőségeket, és egy víz alatti roncskutatással foglalkozó sorozatban is dolgozott: a Wreck Detectives kifejezetten népszerű műsor volt.

Nyilván a férfinézőknek öröm egy okos és vonzó nőt látni egy ilyen műsorban, de azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a fiatalabb lányok számára példakép is lehet valamelyikük. A hölgyek előtt is nyitva áll a tudományos pálya, és ez nem azzal jár, hogy életüket egy sötét laborban töltik, magánéletük sincs- ellenkezőleg, innen indulva is messzire lehet jutni, csak tehetség és kitartás szükséges hozzá. És most még csak a természettudomány területén végzettséget szerzettek közül válogattam, pedig kiváló történészek, régészek, irodalmárok is felbukkannak a televíziós műsorokban.

Én hiszek a tévés ismeretterjesztésben, ha azt jól és hitelesen csinálják. A történet pedig onnan indul, hogy ehhez a megfelelő személyiségeket találják meg- lehet tanulni belőle, hogy valósítják meg ezt a műfaj legjobbjai, a britek. Noha személy szerint elfogult vagyok az okos nőkkel, de egyéb okom is van, hogy próbáljam az ilyen műsorokra felhívni a figyelmet. Manapság a tévében feltűnő arcok esetén gyakran csak arról kapunk hírt, ki műveletlenebb, erőszakosabb, léhább. Jó érzés olyan nőkről írni, akik eszükkel tűnnek ki, és más téren sem vallanak szégyent... Ők a bizonyítékai annak, hogy nem csak üresfejűséggel lehet jegyet váltani a médiába.

1 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés