A léggitározás legendái

Valószínűleg mindmáig felülmúlhatatlan magasságba jutottak a Journey tagjai 1983-as videoklipjükkel, ami pont úgy fest, mintha saját magukat parodizálnák benne.

zene

Valamiért divatos műfaj lett mostanában a tátogás, amikor egy jól ismert zeneszámra playbackelnek sztárok. Nálunk is van már ilyen, a tengerentúlon pedig imádja mindenki, amikor hírességek csinálnak magukból hülyét. Nemrég futottam bele például abba, amikor Jimmy Kimmel és Paul Rudd egy régi Styx videoklipet forgatott újra.

A vicc az, hogy ez nem egy új trend. És van egy igazi klasszikus rockdal, aminek klipjét ilyesfajta módon rengetegen újraforgatták: a Journey Separate Ways című nótája szinte kiált ezért. Ennek oka egyszerűen az, hogy olyan túljátszott, paródiaszerű gesztusokkal kísért klipet sikerült forgatni, amiben a banda tagjai még keményen léggitároztak (és légdoboltak, légszintiztek) is, amit primitív eszközökkel is újraalkothat egy vidám baráti társaság.

De azért álljunk meg egy pillanatra! A Journey a nyolcvanas évek egyik legjobb zenekara volt, és a röhejes kliptől függetlenül ez a nóta sem rossz ám. Énekesük, Steve Perry óriási tehetség volt, és ha az ember meghallgat pár élő felvételt a legjobb dalaikkal, kiderül ám, értettek a zenéhez a fiúk. Így aztán könnyű volt mókásra venni a figurát. 

Ha valakit nagyon érdekel, hogy imitálták a zenekart a lelkes követők, itt talál szép számmal ilyen paródiát- meg kell jegyezzem, a fő érték ezekben az, hogy az alattuk szóló zene az eredeti, tehát abban nincs hiba. Mert ennek az egész tátogós mókának az az alapszabálya, hogy csak jó és karateres dalhoz érdemes nyúlni, annak a klipjét érdemes parodizálni.

A régi, jó zenekarokban az az igazán tisztelendő, hogy három-négy évtized elteltével is erősnek tűnnek a slágereik. Nem akarok értelmetlenül nosztalgiázni, de tény, 4-5 évvel ezelőtti, a csapból is folyó dalokat ma már felidézni se lenne könnyű, annyira felejthetőek voltak. Persze más a piac, mások a zenészek, mások az elvárások. Amíg ez az állapot így marad, addig mókásabb vagy érdekesebb lesz a klasszikusokhoz nyúlni. 

Aztán lehet, valamikor megint a feje tetejére áll minden a popzenében. Most is vannak tehetséges zenészek, lehet minden máskét. De ha így is történik, azokra a zenékre már az utánunk következő generáció fog tátogni, mi valószínűleg ragaszkodni fogunk az egykori nagy kedvenceinkhez, ha léggitározni támadnak kedvünk.

0 Tovább

Phil Collins arcai

Érdekes képsorozattal rekonstruálta régi lemezborítóit a 65 éves zenész.

zene

Phil Collins valamiért jó céltáblája lett az élcelődéseknek. Nyilván akadt pár rosszul megfogalmazott nyilatkozata, vagy egyszerűen csak a zenéjét találták páran irritálónak- a lényeg az, hogy Collins afféle szabad préda lett, és kapta az ívet rendesen. Igazán emlékezetes részben parodizálták például a South Park sorozatban, és gyaníthatóan az állandóan az Oscar-díjával hadonászó figurát nem zárta a szívébe a muzsikus.

zene

Pedig ha a szívünkre tesszük a kezünket, voltak jó pillanatai karrierje során. Az életvidám, egykori gyerekszínészből kiváló dobossá vált zenész Peter Gabriel távozása után lett a Genesis frontembere, és nagyszerű sikereket aratott a bandával. Aztán szólóban is letette a névjegyét, sok sláger szerzőjeként és előadójaként. Dobosként számomra most is etalon a játéka a régi lemezeken.

zene

2011-ben egészségügyi problémáira hivatkozva vonult vissza, de nem meglepő módon mostanában azzal kacérkodik, hogy újból lemezeket készítsen. Meglehet, nem mindenkinek tetszenek a dalai, de hogy valamihez ért, több, mint 100 millió eladott lemezzel a háta mögött, ahhoz nem fér kétség.

zene

Régi lemezeinek új kiadásához pedig új borítók is készültek: tetten érhető az évtizedek múlása Phil Collins arcán. Aztán ha belehallgatunk a régi slágerekbe, az is kiderül, a zenék felett eljárt-e az idő, vagy sem...

zene

zene

0 Tovább

Grammy-díj tátogásért

1990. február 22-én adták át a legjobb új előadónak járó elismerést a Milli Vanilli együttesnek- ha van díj, amit ugyanúgy el kellett venni mint a doppingoló sportolók érmeit, akkor ez az.

zene

A nálam jóval fiatalabbak számára a díjra jelölt előadók neve nem mond sokat, de akkortájt Neneh Cherry, Tone Loc vagy a Soul II Soul igazi sztárnak számítottak. Ám a Milli Vanilli egészen külön kategóriát képviselt: bemutatkozó albumuk, a Girl You Know It‘s True laza 14 milliós példányszámban kelt el, és öt(!) slágerük is a Top 5-be került a listán.

A német Rob Pilatus és a francia Fab Morvan volt a zenekar két arca, ők táncoltak és "énekeltek" a klipekben. Végülis miért ne lehetne sokoldalú tehetség valaki, gondolhatnánk- ám a történet egész másról szólt. '90 novemberében hozta nyilvánosságra Frank Farian producer, hogy a srácok egy hangot nem énekeltek, egyszerűen megjelenésük okán jobban eladhatónak vélte velük a Milli Vanilli zenekart, minden dalt mások adtak elő a lemezen. Néhány nappal később pedig vissza is vették a díjat tőlük.

Farian, a Franz Reuther néven Németországban született producer feltétlenül megér néhány szót. Vannak, akik nem nagyon kedvelik, amiért tudatosan egyenrangúnak (vagy fontosabbnak) tartotta az imázst a zenével, de 850 millió eladott lemezzel nehéz vitatkozni. Ő állt a Boney M mögött, és abban a bandában is ő kölcsönözte az ugrándozó férfitag hangját, de legalább a lányok tényleg énekeltek. 

A Milli Vanilli viszont más szint volt. Ott már meg sem próbáltak valódi zenészeket keresgélni, Pilatus és Morvan nem volt más, mint báb Farian zenés színházában. A Girl You Know It's True című slágert már azelőtt felvették a stúdiózenészekkel, hogy Farian egyáltalán szerződtette volna a srácokat! És a Grammy-díjat úgy ítélték oda, hogy korábbi fellépéseken nyilvánvalóvá vált, az énekesek kizárólag playbacket vállalnak, csak tátogni tudnak. Jóval a februári díjátadó előtt pletykáltak róla a szakmában, hogy mások adták elő a Milli Vanilli dalait, Farian az egyik árulkodó stúdiózenésznek szép pénzt fizetett a hallgatásáért. Egy interjú során pedig az derült ki, hogy a két legény alig beszél angolul, aminek a dalokban nem volt nyoma...

A nagy leleplező sajtótájékoztató után Farian vitte tovább az üzletet a két frontember nélkül: megjelentette a Real Milli Vanilli lemezt, az igazi muzsikusokkal. Természetesen a sztárstátuszból nevetség tárgyává lett fiúk sem akarták feladni, Rob & Fab néven adtak ki lemezt, ami csúfosan megbukott. A fennmaradt klipek igazolják, nem kellett volna erőltetniük az éneklést... Jött a lecsúszás, Rob Pilatus bűncselekményekbe keveredett, kábítószerhez nyúlt, 1998-ban túladagolás vetett véget az életének. Fab Morvan szólóban próbálkozik, de azért túlzás lenne a zeneipar állócsillagának nevezni.

No nem mintha nem lettek volna nagy svindlik előtte és utána a zenetörténelemben, de a Milli Vanillié volt az egyik legemlékezetesebb botrány mind közül. Olvasgatja az ember a régi sztorikat a zenekar kapcsán, és belefut Rob Pilatus nyilatkozatába, ami még a sikerek csúcsán született. Rob magát az új Elvisként emlegette, és úgy vélte, ő és Fab azért sikeresek, mert tehetségesebbek, mint Bob Dylan, Paul McCartney vagy Mick Jagger.

És az egész történethez zárszóként más kommentár nem is kell...

zene

0 Tovább

Fuss, Benny, fuss!

Mindenki ismeri a Benny Hill-műsorok híres szaxofonos zenéjét, amire a főszereplő szaladgál az epizódok végén az őt üldözők elől. Ám hogy ki írta és mikor, már kevesebben tudják.

A Yakety Sax című dal 1958-ban született, James Q. "Spider" Rich és Homer "Boots" Randolph III szerzeménye. Rich jól ismert countryzenész, gitáros, míg Boots Randolph volt a szaxofonista. Magát a híressé vált szaxofontémát egy szintén 1958-as dal, a Yakety Yak inspirálta, amit a The Coasters vett kislemezre és nagy sikert aratott. Ha belehallgatunk, érezhető is lesz a hasonlóság.

Rich és Randolph '58-as Yakety Sax verziója kicsit nyersebb hangzású, lassabb tempójú. Igazság szerint nem okozott nagy feltűnést, csak B-oldalra került egy kislemezen az instrumentális dal. 

Aztán 1960-ban jelent meg Randolph nagylemeze, rajta a dallal. 1963-ban a Monument gondozásában pedig megjelent az új, mára híressé vált verzió, ez az, amit még híresebbé tett a Benny Hill-show. Szinte teljesen összeforrott a komikus szaladgálós jeleneteivel ez a nagyon lendületes, összetéveszthetetlen zene. Ma is Benny Hill-zeneként ismerik sokan, pedig a műsornak 1989-ban vége lett, maga a színész is közel negyedszázada elhunyt. 

zene

Nyilvánvaló módon Randolph egész életében sűrűn adta elő a dalt. Az 1927-ben született muzsikus 80 esztendős korában hunyt el, de vélhetően álmából felébresztve is el tudta volna játszani a Yakety Saxot, persze időnként egy kicsit megbolondítva.

A zenét pedig ma is sűrűn használják, ha vicces jelenetekhez keresnek vidám aláfestő zenét. Például így néz ki, amikor a pengés magyar focisták brilliáns összjátékát akarják hitelesen bemutatni, a Yakety Sax ritmusára...

0 Tovább

Csodálatos, de rövid élet

A Black művésznéven ismert Colin Vearncombe halálhírét tegnap tették közzé. Az 53 éves angol énekes nevét gyakorlatilag egyetlen igazi világslágere tette híressé, ám a Wonderful Life egy egész korszakot meghatározott.

zene

1987-ben mindenki ezt a dalt hallgatta. Az akkor még igen fiatal Black első lemezén szerepelt az általa írt Wonderful Life, de egyáltalán nem arról volt szó, hogy rögvest letarolta volna a slágerlistákat. 1986-ban jelentették meg először, amikor a brit lista 72. helyéig sikerült felkapaszkodnia. A következő dal, a Sweetest Smile sikere után újból kiadták, és ekkor már sokkal jobban teljesített.

A Wonderful Life igazán jól megírt nóta, aminek hangulatát alapvetően meghatározza Black sajátos hangszíne. Készült hozzá egy fekete-fehér klip is, a nyolcvanas évek stílusában, és annak idején millió alkalommal láttuk is.

Aztán persze kiadott még pár lemezt Black, de a Wonderful Life sikerét soha nem tudta megismételni. Ugyan megmaradt egyslágeres előadónak, ám meg kell jegyezni, ez a bizonyos dal nem egy tipikus lötyögős nyolcvanas évekbeli popnóta. No nem mintha azokat nem szeretnék sokan mindmáig, de Black maga írta a dalait is, és az is tény, élőben is el tudta azokat énekelni.

Noha a nagy-nagy sláger nem hangzik rosszul, ám bizonyára nem egyszerű egy előadó élete, akitől mindig, mindenhol ugyanazt az egy dalt várják el. Bizonyára kialakult egy kisebb rajongói tábora, akik a későbbiekben született szerzeményeket is szerették, de nagyon meglepne, ha nem követelték volna tőle minden koncerten a Wonderful Life-ot.

Persze sose érjen nagyon tragédia egy zenészt, mint hogy "csak" egyetlen az egész világon ismert klasszikusa született pályafutása során. Milliók vannak, akik sokat adnának egy ilyenért, szóval Black igazán nem panaszkodhatott.

Az énekes idén januárban szenvedett autóbalesetet a repülőtérre tartva. Kómába esett és már nem nyerte vissza az eszméletét. Családja körében hunyt el január 26-án. Kicsit fucsa ennek fényében megnézni az utolsó lemezének egyik dalához készült klipet: a When It's Over videójában autót vezet az éjszakában...

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés