Grammy-díj tátogásért

1990. február 22-én adták át a legjobb új előadónak járó elismerést a Milli Vanilli együttesnek- ha van díj, amit ugyanúgy el kellett venni mint a doppingoló sportolók érmeit, akkor ez az.

zene

A nálam jóval fiatalabbak számára a díjra jelölt előadók neve nem mond sokat, de akkortájt Neneh Cherry, Tone Loc vagy a Soul II Soul igazi sztárnak számítottak. Ám a Milli Vanilli egészen külön kategóriát képviselt: bemutatkozó albumuk, a Girl You Know It‘s True laza 14 milliós példányszámban kelt el, és öt(!) slágerük is a Top 5-be került a listán.

A német Rob Pilatus és a francia Fab Morvan volt a zenekar két arca, ők táncoltak és "énekeltek" a klipekben. Végülis miért ne lehetne sokoldalú tehetség valaki, gondolhatnánk- ám a történet egész másról szólt. '90 novemberében hozta nyilvánosságra Frank Farian producer, hogy a srácok egy hangot nem énekeltek, egyszerűen megjelenésük okán jobban eladhatónak vélte velük a Milli Vanilli zenekart, minden dalt mások adtak elő a lemezen. Néhány nappal később pedig vissza is vették a díjat tőlük.

Farian, a Franz Reuther néven Németországban született producer feltétlenül megér néhány szót. Vannak, akik nem nagyon kedvelik, amiért tudatosan egyenrangúnak (vagy fontosabbnak) tartotta az imázst a zenével, de 850 millió eladott lemezzel nehéz vitatkozni. Ő állt a Boney M mögött, és abban a bandában is ő kölcsönözte az ugrándozó férfitag hangját, de legalább a lányok tényleg énekeltek. 

A Milli Vanilli viszont más szint volt. Ott már meg sem próbáltak valódi zenészeket keresgélni, Pilatus és Morvan nem volt más, mint báb Farian zenés színházában. A Girl You Know It's True című slágert már azelőtt felvették a stúdiózenészekkel, hogy Farian egyáltalán szerződtette volna a srácokat! És a Grammy-díjat úgy ítélték oda, hogy korábbi fellépéseken nyilvánvalóvá vált, az énekesek kizárólag playbacket vállalnak, csak tátogni tudnak. Jóval a februári díjátadó előtt pletykáltak róla a szakmában, hogy mások adták elő a Milli Vanilli dalait, Farian az egyik árulkodó stúdiózenésznek szép pénzt fizetett a hallgatásáért. Egy interjú során pedig az derült ki, hogy a két legény alig beszél angolul, aminek a dalokban nem volt nyoma...

A nagy leleplező sajtótájékoztató után Farian vitte tovább az üzletet a két frontember nélkül: megjelentette a Real Milli Vanilli lemezt, az igazi muzsikusokkal. Természetesen a sztárstátuszból nevetség tárgyává lett fiúk sem akarták feladni, Rob & Fab néven adtak ki lemezt, ami csúfosan megbukott. A fennmaradt klipek igazolják, nem kellett volna erőltetniük az éneklést... Jött a lecsúszás, Rob Pilatus bűncselekményekbe keveredett, kábítószerhez nyúlt, 1998-ban túladagolás vetett véget az életének. Fab Morvan szólóban próbálkozik, de azért túlzás lenne a zeneipar állócsillagának nevezni.

No nem mintha nem lettek volna nagy svindlik előtte és utána a zenetörténelemben, de a Milli Vanillié volt az egyik legemlékezetesebb botrány mind közül. Olvasgatja az ember a régi sztorikat a zenekar kapcsán, és belefut Rob Pilatus nyilatkozatába, ami még a sikerek csúcsán született. Rob magát az új Elvisként emlegette, és úgy vélte, ő és Fab azért sikeresek, mert tehetségesebbek, mint Bob Dylan, Paul McCartney vagy Mick Jagger.

És az egész történethez zárszóként más kommentár nem is kell...

zene

0 Tovább

Fuss, Benny, fuss!

Mindenki ismeri a Benny Hill-műsorok híres szaxofonos zenéjét, amire a főszereplő szaladgál az epizódok végén az őt üldözők elől. Ám hogy ki írta és mikor, már kevesebben tudják.

A Yakety Sax című dal 1958-ban született, James Q. "Spider" Rich és Homer "Boots" Randolph III szerzeménye. Rich jól ismert countryzenész, gitáros, míg Boots Randolph volt a szaxofonista. Magát a híressé vált szaxofontémát egy szintén 1958-as dal, a Yakety Yak inspirálta, amit a The Coasters vett kislemezre és nagy sikert aratott. Ha belehallgatunk, érezhető is lesz a hasonlóság.

Rich és Randolph '58-as Yakety Sax verziója kicsit nyersebb hangzású, lassabb tempójú. Igazság szerint nem okozott nagy feltűnést, csak B-oldalra került egy kislemezen az instrumentális dal. 

Aztán 1960-ban jelent meg Randolph nagylemeze, rajta a dallal. 1963-ban a Monument gondozásában pedig megjelent az új, mára híressé vált verzió, ez az, amit még híresebbé tett a Benny Hill-show. Szinte teljesen összeforrott a komikus szaladgálós jeleneteivel ez a nagyon lendületes, összetéveszthetetlen zene. Ma is Benny Hill-zeneként ismerik sokan, pedig a műsornak 1989-ban vége lett, maga a színész is közel negyedszázada elhunyt. 

zene

Nyilvánvaló módon Randolph egész életében sűrűn adta elő a dalt. Az 1927-ben született muzsikus 80 esztendős korában hunyt el, de vélhetően álmából felébresztve is el tudta volna játszani a Yakety Saxot, persze időnként egy kicsit megbolondítva.

A zenét pedig ma is sűrűn használják, ha vicces jelenetekhez keresnek vidám aláfestő zenét. Például így néz ki, amikor a pengés magyar focisták brilliáns összjátékát akarják hitelesen bemutatni, a Yakety Sax ritmusára...

0 Tovább

Csodálatos, de rövid élet

A Black művésznéven ismert Colin Vearncombe halálhírét tegnap tették közzé. Az 53 éves angol énekes nevét gyakorlatilag egyetlen igazi világslágere tette híressé, ám a Wonderful Life egy egész korszakot meghatározott.

zene

1987-ben mindenki ezt a dalt hallgatta. Az akkor még igen fiatal Black első lemezén szerepelt az általa írt Wonderful Life, de egyáltalán nem arról volt szó, hogy rögvest letarolta volna a slágerlistákat. 1986-ban jelentették meg először, amikor a brit lista 72. helyéig sikerült felkapaszkodnia. A következő dal, a Sweetest Smile sikere után újból kiadták, és ekkor már sokkal jobban teljesített.

A Wonderful Life igazán jól megírt nóta, aminek hangulatát alapvetően meghatározza Black sajátos hangszíne. Készült hozzá egy fekete-fehér klip is, a nyolcvanas évek stílusában, és annak idején millió alkalommal láttuk is.

Aztán persze kiadott még pár lemezt Black, de a Wonderful Life sikerét soha nem tudta megismételni. Ugyan megmaradt egyslágeres előadónak, ám meg kell jegyezni, ez a bizonyos dal nem egy tipikus lötyögős nyolcvanas évekbeli popnóta. No nem mintha azokat nem szeretnék sokan mindmáig, de Black maga írta a dalait is, és az is tény, élőben is el tudta azokat énekelni.

Noha a nagy-nagy sláger nem hangzik rosszul, ám bizonyára nem egyszerű egy előadó élete, akitől mindig, mindenhol ugyanazt az egy dalt várják el. Bizonyára kialakult egy kisebb rajongói tábora, akik a későbbiekben született szerzeményeket is szerették, de nagyon meglepne, ha nem követelték volna tőle minden koncerten a Wonderful Life-ot.

Persze sose érjen nagyon tragédia egy zenészt, mint hogy "csak" egyetlen az egész világon ismert klasszikusa született pályafutása során. Milliók vannak, akik sokat adnának egy ilyenért, szóval Black igazán nem panaszkodhatott.

Az énekes idén januárban szenvedett autóbalesetet a repülőtérre tartva. Kómába esett és már nem nyerte vissza az eszméletét. Családja körében hunyt el január 26-án. Kicsit fucsa ennek fényében megnézni az utolsó lemezének egyik dalához készült klipet: a When It's Over videójában autót vezet az éjszakában...

0 Tovább

Bowie, zene, örökkévalóság

Amikor a napokban olvastam, hogy David Bowie betöltötte a 69-et, elgondolkodtam, hogy amikor én voltam fiatal és minden zenei újdonság iránt érdeklődő, ő már túl volt pár stílusváltáson. Nekem talán a Tin Machine rockosabb vonala volt az egyik első Bowie-élményem, aztán időről időre előkerült egy dal, ami számomra egészen új arcát mutatta meg a mesternek. 1969-ben például ezzel a rikító hajjal és ezzel a káprázatos zenével hódított:

A hetvenes években jött egy kis soul-hatás

Majd az elektronika a "berlini korszakban"

Aztán jött megint a slágerlisták meghódítása egy kicsit poposabb hangvétellel

Félelmetesen időtálló zenék ezek. Bowie a születésnapját új lemezzel ünnepelte, mi mással. Hogy jó-e az új anyag, nem tudom, nem is számít. Az sem számít, hány közhelyet említek vele kapcsolatban. Csak a zene, az a fontos.

zene

zene

zene

0 Tovább

Búcsú Lemmytől

Érdekes, mindenhol megjelent a Motörhead alapítójának halálhíre, pedig amikor én ifjú rocker voltam, egyáltalán nem volt annyira trendi a banda.

zene

Gyanítom, hogy a hazai netes vagy nyomtatott újságok olvasóinak többsége számára most sem fogalom Lemmy Kilmister neve. Egyszerűen csak annyi a helyzet, hogy mostanában olyan korosztályúak a vezető szerkesztők pár helyen, mint én. És tinédzserként nekünk a rock volt az élet. Vagyis inkább a kemény rock. A heavy metal.

A Motörhead miatt sajnálkozó cikkírók valószínűleg hozzám hasonlóan negyvenes férfiak. A körünkben nagyjából két évtizede Lemmy fogalom volt. Azt nem állítom, hogy a bandája lett volna az első számú kedvenc, inkább a Metallica-Slayer vonal volt a meghatározó, de azért mind ismertük Lemmy érdes hangját, meg pár zúzósabb nótáját. Az öreg rockerek áhítattal mesélték, milyen volt amikor '84-ben a Motörhead két helyen is fellépett egymás után az országban, még Debrecenbe is elugrottak egy koncertre.

zene

(A nyolcvanas-kilencvenes években rendszeresen jártak a lelkes közönség miatt mifelénk jó kis bandák, például az Iron Maiden, a Helloween, Kiss, a Metallica. És nem álltak meg Pesten, a Deep Purple például egymás után lépett fel Nyíregyházán és Szombathelyen.)

A Motörhead olyan legenda volt, ami előtt fejet kellett hajtani, aztán ráztuk tovább a hajunkat a még keményebb thrash zenékre. Később a régi kőkemény zenekarok elkezdtek művészkedni, populárisabbak lettek, divatmajmok vették a lemezeiket, vagy esetleg teljesen elfáradtak. Lemmy viszont maradt ott, ahol volt, és maradt az, aki volt. Rock'n'roll a színpadon, rock'n'roll az életben.

zene

És ezért érezzük most sokan úgy, hogy valami elveszett a halálával a nagy időkből. Valami őszinte, nyers keménység. Egy rockzenész, akinek egyik kezében gitár, másik kezében whisky van és nem azon rinyál, hogy pár millió dollárral kevesebbet keres a csúnya illegális zeneletöltők miatt. Olyan rocker volt, amilyenné fiatalként válni szerettünk volna, amikor otthon remegő kézzel elkezdtük pengetni a basszusgitárt. 

Persze egyikünk sem lett az, és ez talán nem is tragédia. Viszont annyi jár nekünk, hogy meghallgassuk a Killed by Death-et, és elmerengjünk egy kicsit a régi időkről. Lélekben valahol rockerek maradtunk- bármilyen furcsa is, nosztalgiára hajlamos, romantikus lelkek.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs nyavalyogni. Lemmy meghalt ugyan, mégis jó kedvűen idézem az emlékét, hiszen szép évek volt azok, amikor igazi rockernek érezhettük magunkat. Most pedig, valószínűleg sok más régi cimborámhoz és számomra ismeretlen Motörhead-rajongóhoz hasonlóan iszok valamit az egészségére.

5 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés