Érdekes, mindenhol megjelent a Motörhead alapítójának halálhíre, pedig amikor én ifjú rocker voltam, egyáltalán nem volt annyira trendi a banda.

Gyanítom, hogy a hazai netes vagy nyomtatott újságok olvasóinak többsége számára most sem fogalom Lemmy Kilmister neve. Egyszerűen csak annyi a helyzet, hogy mostanában olyan korosztályúak a vezető szerkesztők pár helyen, mint én. És tinédzserként nekünk a rock volt az élet. Vagyis inkább a kemény rock. A heavy metal.

A Motörhead miatt sajnálkozó cikkírók valószínűleg hozzám hasonlóan negyvenes férfiak. A körünkben nagyjából két évtizede Lemmy fogalom volt. Azt nem állítom, hogy a bandája lett volna az első számú kedvenc, inkább a Metallica-Slayer vonal volt a meghatározó, de azért mind ismertük Lemmy érdes hangját, meg pár zúzósabb nótáját. Az öreg rockerek áhítattal mesélték, milyen volt amikor '84-ben a Motörhead két helyen is fellépett egymás után az országban, még Debrecenbe is elugrottak egy koncertre.

(A nyolcvanas-kilencvenes években rendszeresen jártak a lelkes közönség miatt mifelénk jó kis bandák, például az Iron Maiden, a Helloween, Kiss, a Metallica. És nem álltak meg Pesten, a Deep Purple például egymás után lépett fel Nyíregyházán és Szombathelyen.)

A Motörhead olyan legenda volt, ami előtt fejet kellett hajtani, aztán ráztuk tovább a hajunkat a még keményebb thrash zenékre. Később a régi kőkemény zenekarok elkezdtek művészkedni, populárisabbak lettek, divatmajmok vették a lemezeiket, vagy esetleg teljesen elfáradtak. Lemmy viszont maradt ott, ahol volt, és maradt az, aki volt. Rock'n'roll a színpadon, rock'n'roll az életben.

És ezért érezzük most sokan úgy, hogy valami elveszett a halálával a nagy időkből. Valami őszinte, nyers keménység. Egy rockzenész, akinek egyik kezében gitár, másik kezében whisky van és nem azon rinyál, hogy pár millió dollárral kevesebbet keres a csúnya illegális zeneletöltők miatt. Olyan rocker volt, amilyenné fiatalként válni szerettünk volna, amikor otthon remegő kézzel elkezdtük pengetni a basszusgitárt. 

Persze egyikünk sem lett az, és ez talán nem is tragédia. Viszont annyi jár nekünk, hogy meghallgassuk a Killed by Death-et, és elmerengjünk egy kicsit a régi időkről. Lélekben valahol rockerek maradtunk- bármilyen furcsa is, nosztalgiára hajlamos, romantikus lelkek.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs nyavalyogni. Lemmy meghalt ugyan, mégis jó kedvűen idézem az emlékét, hiszen szép évek volt azok, amikor igazi rockernek érezhettük magunkat. Most pedig, valószínűleg sok más régi cimborámhoz és számomra ismeretlen Motörhead-rajongóhoz hasonlóan iszok valamit az egészségére.

Egy ártatlanul hülyéskedő videó borította ki a technozene rajongóit, meglehetősen furcsa módon.

Az érintett videó összesen csak annyi, hogy egy régebbi, nyilvánvalóan eredetileg egészen más zenei aláfestéssel felvett tánc alá tettek egy modernebb zenét. Erről lenne szó:

Kétségkívül mókás, ahogy technóra ropja a vidám csapat. (Mellesleg én is utánanéztem, ha minden igaz, clogging a tánc neve, ez egyfajta folk stílus, például country bulikon jellemző.) Aztán ahogy lenni szokott, egyre többen kezdték megosztani- és egyre több komment született.

Az emberek egyik része például nem értette, hogy táncolhatják ezt erre a zenére, nem jött le nekik, hogy csak utólag került alá a techno. Jó példa ez arra, hogy hiába hisszük valamiről, nyilvánvaló mindenki számára, hogy tréfa, hoax, átverés, ha elég sok emberhez jut el, mindig lesz köztük olyan, aki totál félreérti. Ők megkapták a "Welcome to the Internet!" szurkálódást, de azért elgondolkodhatunk rajta, nem minden vicc olyan ártatlan, mint ez. Félelmetes, hogy az emberek képesek teljesen komolyan venni minden hülyeséget, ami a szemük elé kerül...

Az igazi vidámság viszont a kommentek terén akkor indult el, amikor a technosznobok felháborodva jegyezték meg, az aláfestő zene nem is techno, hanem psytrance, vagy minimal acid, satöbbi. Aztán egymással is vitázni kezdtek, most mi micsoda. Volt olyan is, aki szintén komolyan vette a videót, és felháborodva közölte, egy "rendes" technobulin nem ilyen stílusban szokás táncolni. Skandallum!

Bevallom, azért kicsit ijesztő, amikor valaki ennyire komolyan veszi a stílusok pontos elhatárolását. Szerintem alapvetően jó zene van meg rossz zene van, és tőlem bárki nevezheti akármilyen stílusúnak például az Every Breath You Take-et, a Stairway to Heavent, vagy a Get Lucky-t, ettől én még szívesen hallgathatom őket. Mintha azért küzdenének foggal-körömmel a pontosságért, mert így akarnák igazolni, a techno is igazi komoly zenei stílus, lám, még különféle vállfajai is vannak.

Kétségtelen, ezt a fajta elektronikus zenét sokan lesajnálják. Na és akkor mi van? Aki szereti, hallgassa, aztán annyi- vannak akik ebben a stílusban is nagyot alkottak. Az ártatlan vicceken meg lehet mosolyogni egy jót, aztán jöhet a következő cicás videó. A vérre menő küzdelmeket érdemes meghagyni a keményvonalas sznoboknak, ugyanis az ilyen eszmecseréknek soha nincs győztese: mindenki nagyon hülyének látszik, aki beszáll az acid vs. psytrance vitába, ha igaza van, ha nem. És az nem nagy öröm, amikor egy totál laikus röhög ki, akármekkora hozzáértő vagy, mert annyira felesleges témán pörögsz...

Külön művészeti ág a lemezborítók tervezése. A legjobbak tényleg ütősek, de azt gondolnám, egy minimális jóízléssel egy átlagos összehozható. Vagy legalábbis ki lehet szúrni azokat, amelyek tényleg tragikusan rosszak. Hát, úgy látszik, csak nekem (illetve az ilyen borítókon vinnyogva röhögő millióknak) esik le, hogy mennyire ócska egy-egy borító...

Egyre népszerűbb két holland rapper slágere, a Drank & Drugs, amiről páran azt vizionálják, hogy olyan karriert futhat be, mint a koreai Psy hírhedt dala.

A szövege miatt Hollandiában sokat kritizált dal bulizásról, szexről, drogokról szól. Lil Kleine és Ronnie Flex, a két előadó állítólag meglehetősen szabados stílusban rappel- nem tudom, így van-e, én nem értem a nyelvüket.

És vannak, akik szerint pont emiatt lehetnek nemzetközi szinten sikeresek, hiszen a kutya nem értette a Gangnam Style-t se. A máshol furcsán hangzó szövegelés nem hogy elriasztotta volna a nemzetközi közönséget, épp hogy vevők voltak rá.

A koreai sztárt ráadásként egy jól beazonosítható klip támogatta meg: a YouTube-on milliók látták az ugrálását. A Drank & Drugs meglehetősen primitív klipje is olyan, amire biztosan sokan felkapják a fejüket: néhányan mindenféle tárgyakkal próbálnak erotikus mozdulatokat imitálni. Felbukkan a klipben közlekedési tábla, szemeteszsák, postaláda is, szóval sejthető a színvonal. Se nem látványos, se nem izgalmas, de mi is felfigyeltünk rá amint először láttuk.

A holland slágerlista élére is állt pár hétre a dal, amit már feldolgoztak, parodizáltak is odahaza, a YouTube-on pedig lassan 15 milliós nézettségnél tart. Ez ugyan messze van Psy-tól, viszont tudjuk jól, a mai internetes világban néha elég egyetlen szikra, pár megosztás, aztán jöhet a világhír- egy napos, egy hetes, akármennyi. Aztán ha így történne, majd jönnek a vicces amatőr feldolgozások. Az tuti, hogy a mozdulatokat igen könnyű utánozni, akár még mókásabb helyzetekben is.

De ha nem lesz ilyen utóélete a dalnak, akkor is bizonyítékául szolgál annak, hogy nem csak a dollármilliós költséggel forgatott szuperlátványos klipekkel lehet sikert aratni. Elég még egy roppant egyszerű ötlet is...

Úgy hírlik, mifelénk mindenki megőrül a Gruból megismert kis sárga figurák újabb kalandjaiért, sorban állnak a nézők a pénztárak előtt. Ez az én szempontból már csak azért is szimpatikus, mert olyan remek bandákat is megismerhetnek a moziba járó fiatalok, mint a Spencer Davis Group: a filmben felcsendül ugyanis az I'm a Man.

A hatvanas évek elején-közepén Anglia ontotta a tehetséges bandákat, zenészeket. Spencer Davis tanulmányait hagyta félbe azért, hogy a beatkorszak csúcsán karriert csináljon. Zenekarába hívta Pete York dobost, Muff Winwood basszusgitárost illetve utóbbi öccsét, a több hangszerrel jól bánó és kiválóan éneklő Steve Winwoodot. 

A frontember az akkoriban még csak tinédzser Steve Winwood lett. Afféle csodagyerek volt a rockzenei színtéren a fiatal muzsikus, még a sok tehetséget felszínre hozó korszakban sem nagyon szaladgáltak sűrűn olyan erőteljes, karakteres hanggal bíró énekesek 17-18 évesen, mint ő. Ráadásul a dalszerzésben is otthonosan mozgott az elsősorban orgonán és gitáron játszó Stevie. 

A zenekar névadója mégsem ő volt, hanem Spencer Davis. Ennek oka állítólag egyszerűen az volt, hogy az eredeti, unalmasan hangzó Rhythm and Blues Group elnevezést Muff Winwood javaslatára lecserélték: ő úgy vélte, mivel egyedül Davis nyilatkozott szívesen a sajtónak, vegyék fel az ő nevét, és így elsősorban őt fogják nyaggatni. 

A Spencer Davis Group nagyon sok feldolgozást játszott, első slágereik is azok voltak. A Keep on Running egészen a lista első helyéig jutott, gyorsan megjelent az első album, amit újabb kislemezek követtek. A máig legismertebb slágereik közül a Gimme Some Lovin és az I'm a Man írásában már Steve Winwood is közreműködött.

A még mindig szemtelenül fiatal Stevie 1967-ben szállt ki a Spencer Davis Groupból- még csak 19 éves volt ekkor, olyan sikerekkel a háta mögött, ami másnak egy élet alatt se jön össze! A Traffic majd a Blind Faith volt a következő állomás, utána pedig a szólókarrier. Muff Winwood a zeneiparban helyezkedett el, Spencer Davis pedig vitte tovább a bandát. Többé nem érte el azokat a magasságokat, mint a hatvanas években, de így is megbecsült tagja volt a zenei életnek.

Megjegyzem, számomra a zenekar kapcsán az egyik érdekesség az, hogy milyen rossz volt az imázsuk, legalábbis mai szemmel nézve. A bejegyzéshez fényképeket kerestem a bandáról, de teljesen mindegy, hogy lemezborítóról, stúdióképről vagy elvileg vagányságot sugalló életképről volt szó, az összesen borzasztóan néztek ki. Egy csokorra valót betettem ide, de azt hiszem, ők tipikusan azok a zenészek, akiket nem a fizimiskájuk alapján kell megítélni.

Mert zenélni viszont azt tudtak. Az interneten elérhető egy Finnországban felvett televíziós műsor a hatvanas évekből, amiben szinte az összes nagy slágerüket előadják. Köztük van a Minyonokban is elhangzó I'm a Man, amit élőben is nagyon lendületesen, remekül tolnak Winwoodék. Ilyen dalokkal bárkinek ma is bérelt helye lenne egy rockzenei fesztiválon.