Tetthely, A tengeralattjáró, Két férfi, egy eset- a filmzenéik szerzője ugyanaz a muzsikus.

Pedig az 1936-ban Berlinben született zenész és zeneszerző, Klaus Doldinger nevét kevesen ismerik mifelénk. A szaxofonosként játszó vált Doldinger még a hetvenes években alapította a Passport nevű zenekart, ami jazzkörökben népszerű.

Ám a legtöbben egészen máshol találkoztak a szerző alkotásaival: több millióan lehetnek, akiknek fogalma sincs arról, milyen klasszikus német filmek és sorozatok zenéit köszönhetjük Doldingernek. Itt van például a Tetthely (Tatort) mindenki által ismert zenéje:

De Doldingernek köszönhetjük a Két férfi, egy eset (Ein Fall für Zwei) főcímének lendületes zenéjét is:

A német krimisorozatokat annak idején elég sokan nézték a világon, így aztán ezekre a dallamokra mindenfelé emlékezhetnek a nosztalgiázók. De nagyjátékfilmekben is dolgozott Doldinger, és engem személy szerint meglepett, hogy egyik kedvenc filmzenémet is ő írta. A tengeralattjáró (Das Boot) olyan háborús alkotás, ami a műfaj egyik legerősebb darabja, és a sikerhez bizony hozzájárult a zene is.

A Végtelen történet (The Neverending Story) zenéit is Doldinger szerezte, de a főcímdalt, amit a legtöbben ismernek, nem. Azt Giorgo Moroder írta és Limahl énekelte, ezért nem is illesztem be.

A fentieken túl pedig számos német filmben és sorozatban hallhattuk Doldinger szerzeményeit, de zárásként én inkább a Passport egyik felvételét illesztem be, mert igencsak közel áll hozzám ez a fajta fúziós zene.

Egyszerűen meg kell osztanom ezt a remekül összevágott anyagot, ami borzalmasan gagyi filmek hihetlenül ócska jeleneteit vonultatja fel. Azt hiszem, ezek közül egyet sem láttam, de az összeállítás után azt hiszem, egyrészt minden fontosat tudok róluk, másrészt pedig nem is vágyom rá, hogy az életemből másfél órát a megtekintésükre pazaroljak...

Az internet csodája, hogy olyan retró gyöngyszemek kerülnek elő a YouTube-on, amitől leesik az ilyesmire nyitott ember álla. A régi "közdokos" vasutas filmeket például én lelkesen nézem, hiszen amikor gyerek voltam és vonatrajongó, nagyjából úgy nézett a MÁV világa, mint ezeken a filmeken.

Azaz pontosítok, nem volt fekete-fehér minden. És ha még jobban belegondolok, itt az ablakon kinézve látom a mellékvonalat, pont olyan Bzmot gépekkel, mint a régi filmekben, és pont olyan elhanyagolt vasúti megállóhellyel, mint akkor- szóval nem is akkor a változás.

No mindegy, visszatérve a filmekre, ezeket számomra meglepő műgonddal gondozták az alkotóik, némelyikben ma ismert arcok tűnnek fel. Például ha valakit érdekel, hogy festett Zana József, mint hiú ügyeletes, az nézzen bele ebbe a remek kis darabba.

Egy másik film egyenesen filozofikus mélységeit villantja fel a vasúti szolgálatnak, a megdicsőült vasutas figurája csodatevő szent embereket idéz.

Természetesen készültek komolyabb filmek is a Közdoknál, vasúti balesetek okait feltáró dokumentumfilmek, amelyekből tanulhatott a hanyagságra hajlamos dolgozó. Ám ezzel természetesen nem viccelek: a vasút veszélyes üzem, és a hiba ára valóban lehet az emberi élet. Meglepő, hogy a filmnek dramaturgiája van, gondosan szerkesztett munka, hatásos lassítással, zeneválasztással- nem csak szakmai körökben vállalható alkotás.

Annak idején a gyerekek jelentős része akart vasutas lenni, aztán a többségünk más pályát választott. A nosztalgia viszont megmaradt, szóval én nagyon hálás vagyok azoknak, akik ezeket a filmeket bedigitalizálták és feltöltötték. Mindenkinek azt javaslom, keresgéljen a videomegosztókon, mert fantasztikus dolgokat találhat...

A Norma Jean Mortensonként született, de Marilyn Monroe néven legendává vált színésznő képeit elnézegetve valahogy élesen elválik a korai időszak, amikor még csak egy mosolygós fiatal lány volt, és a későbbi platinaszőke sztár gondosan kialakított imázsa.

Ma már úgy tartják, valamikor a karrierje elején plasztikai sebész kése alá feküdt, és ha ennek fényében nézzük a képeket, ez talán hihető is. Nem mintha annak idején, huszonévesen ne lett volna szép, de messze volt a végzett asszonyától.

Először csak fotómodellként lett keresett, első filmjeiben még csak meg sem kellett szólalnia. Aztán valahol, valaki észrevette a benne rejlő lehetőségeket, és az ötvenes évek elejétől az egész világ a szőke szépség lábai előtt hevert. A képeken látható nő pedig valószínűleg pont ugyanúgy sztár lenne most is, mint fél évszázada volt, nehéz szabadulni ettől a tekintettől. Okokat nem is keresek, elemezni is felesleges, aki látja, érti, miről beszélek.

Ám van itt még valami, ami érdekes. Ha már mindenképpen a benyomásaimról kellene beszélni, akkor az ugrik be először, hogy van valami kiismerhetetlenség Marilynben. Általában egy kép alapján van egy elképzelésem arról, milyen jellemvonásai vannak az embernek, intelligens-e vagy sem, de ő attól olyan izgalmas, hogy akármit el tudok képzelni ennek az arcnak a láttán. Nyilván ezért imádták a rendezők is, és ezért imádják mindmáig a nézők is. 

Nem sok hozzá hasonlítható színésznő akad a filmtörténetben. Egyedi jelenség, máig ható varázs. És persze halál fiatalon, hogy teljes legyen a legenda. Szomorú, hogy így alakult a sorsa, és ezért bizonyára elsősorban nem ő volt a felelős. Milliók keresték a választ arra, nem lehetett volna-e másként, de Marilyn Monroe túl misztikus jelenség ahhoz, hogy beérjük egyszerű magyarázattal.

Nem látok a jövőbe, de hiszem, még nagyon sokáig fognak érte rajongani...

Úgy döntöttem, legyen a mai nap a Blues Brothers világnapja. Lehetne bármelyik másik is, mert egy soha meg nem unható örök klasszikusról van szó, de én most ezt választottam.

Ha már ünneplünk, szóljunk is néhány szót a filmművészet eme megkerülhetetlen klasszikusáról. A The Blues Brothers nevű zenekart 1976-ban alapította Dan Aykroyd és John Belushi a Saturday Night Live nevű szórakoztató műsor egyik zenés jelenetéhez. A banda két arca Jake és Elwood Blues volt, akik a nevükhöz méltóan klasszikus blues és rhythm and blues dalokat adtak elő, fergetes lendülettel.

A zenekar lemezt is adott ki, és túlnőve a tévéműsor keretein, egy egész estés is filmet kaptak. 1980-ban mutatták be a Blues Brotherst a mozikban, aminek rendezője John Landis volt. Ő már dolgozott együtt a John Belushival a National Lampoon's Animal House című, roppant komoly bevételeket hozó vígjátékban, amit ma is a műfaj legjobbjai között tartottak számon.

A Blues Brothers forgatása viszont nem ment egyszerűen. A banda meg a dalok megvoltak, de a Dan Aykroyd által jegyzett hosszú és bonyolult forgatókönyv lassan született meg, sokat kellett dolgozni rajta a rendezőnek. Belushi a való életben is nagy kanállal falta az életet, a forgatás során óriási partikat rendezett, ami miatt sokat csúsztak a felvételekkel. A hatalmas autós üldözés is sokba került, szóval mire elkészült, 30 millió dolláros költségvetésével a korszak egyik legdrágább vígjátéka lett. A mozikban ennek a négyszeresét hozta vissza, ami tisztességes teljesítmény, de arra talán a készítők sem számítottak, micsoda kultusz alakul ki körülötte.

Ebben a filmben minden működik. A Blues-fivérek végig nyomják a jobbnál jobb zenéket, mellettük olyan hírességek bukkannak fel, mint Aretha Franklin, James Brown, Ray Charles, Cab Calloway, John Lee Hooker. A soundtrack önmagában is megáll a lábán, de a filmbe illesztve persze még jobb, klipszerűbb lesz az egész. Extrém figurák tűnnek fel egy csapat neonácitól kezdve egy páncélöklös menyasszonyig, szóval akár részletekben nézve is remek szórakozás a film.

Belushi sajnos nem tudott leállni a pörgéssel, és 1982-ben, alig 33 esztendősen elhunyt kábítószer-túladagolás következtében. Mivel leginkább rá épült a Blues Brothers, szentségtörésnek tűnt még a gondolat is, hogy folytatódjon a film, de 1998-ban mégis mozikba került a Blues Brothers 2000.

Fogalmam nincs, ki gondolta úgy, hogy a legfontosabb karakter nélkül is működni fog a banda újabb kalandjait feldolgozó alkotás, de a film megbukott a mozikban is, és a kritikusok sem szerették. Aykroyd mellett John Goodman volt a film arca, és persze bevetették a gyerekkártyát is- már akkor is érezte az ember, hogy gyenge utánérzés lesz a modern Blues Brothers, ha csak a plakátot nézte meg. Kár volt belevágni az egészbe, de itt is működött az, hogy annyira súlytalan és érdektelen lett a folytatás, hogy alig kapcsolja össze valaki gondolatban a klasszikus eredetivel. Szóval annak dicsősége továbbra is csorbítatlan- és most már világnapja is van, hála nekem...