Tegnap ünnepelte születésnapját a francia színésznő, Carole Bouquet, és ennek kapcsán eszembe jutott egyik fontos filmje, A vágy titokzatos tárgya.

Luis Bunuel volt a rendezője ennek az 1977-es alkotásnak, ami egy idősődő francia férfi és egy különleges spanyol nő furcsa kapcsolatáról szól. A néző nagy meghökkenésére Conchita szerepét folyamatosan egymást váltva két színésznő alakítja: Bouquet mellett Angela Molina.

A két színésznő egyébként nem hasonlít egymásra, és teljesen a rendező megérzéseire volt bízva, mikor melyikük bukkan fel. Időnként jeleneten belül történik meg a váltás, amikor például egyikük bemegy egy függöny mögé, és a másik hölgy jön ki helyette.

Bunuel később elárulta, hogy született meg az ötlet a fejében. A film forgatása nagyon nehezen indult, a szerepre kiválasztott színésznővel nem találta meg az összhangot, és a producer már arra hajlott, inkább ne is folytassák a munkát. Este egy bárban együtt iszogatott a morgó rendező és a kesergő producer, és Bunuelnek beugrott, milyen jó lenne két színésznővel játszani Conchita szerepét- talán az ital miatt a viccet a producer komolyan vette és támogatta. Mondjuk nyilván az is szép mutatvány lehetett, amikor két színésznőt meggyőztek arról, hogy a főszerepen meg kell osztozniuk...

Mint később kiderült, nem a két, a filmben látható színésznő valamelyike volt az, aki kiborította a rendezőt, és Bunuel nem is említette, ki volt ő. A stábtagok árulták el évek múltán, hogy Maria Schneider volt az, aki nem boldogult a szereppel. Manapság, amikor A vágy titokzatos tárgya a filmművészet klasszikusának számít, tulajdonképpen hálásak is lehetünk neki, amiért Bunuelt ilyen ötletre insprirálta...

Az első hírek szerint önkezével vetett végett életének 63 éves korában a színészlegenda, Robin Williams. Az ilyen hírek kicsit sokkolnak mindenkit, akár szerette, akár utálta a filmjeit. Nyilván az elkövetkezendő néhány napban sok cikk jelenik meg a munkásságáról, és tele lesz a Facebook is RIP Robin megosztásokkal, szóval mindenki hallani fog erről a tragikus hírről.

Mivel azt úgyis megírják, miben és kivel dolgozott, milyen díjakat kapott, ezt a témát meghagyom másoknak. Inkább csak azon merengenék el, nekem milyen emlékeim maradtak meg Robin Williamsről.

Nanu Nanu! Valószínűleg ez ugrik be többségünknek elsőre. Mork, a Földre pottyant űrlény vicces kalandjai sokakat szórakoztatottak, de valljuk be, láttunk még jópofa amerikai vígjátéksorozatokat ezen kívül, tehát nem feltétlenül következett ebből egy nagy kitörés egy sikeres filmes karrier irányába.

Ám Robin Williamsnek sikerült, és ha már szó kerül érdemeiről, azt azért el kell ismerni, a Mork-figura sablonjain messze túlmutató alakításokat is köszönhetünk neki. A Jó reggelt, Vietnam! talán a legismertebb filmje, ahol ő jó volt, a filmmel magával kapcsolatban vegyesek az érzéseim. De ha valaki a hátán tudta vinni ezt az egészet, akkor az ő volt, nehéz lenne más főszereplésével elképzelni.

A Holt költők társasága viszont számomra pont az a film, amit más, karateres színésszel is el tudtam volna képzelni. Tulajdonképpen dicséretes, ahogy némileg a háttérbe szorul, nem nyomja agyon a filmet a jelenlétével- mert azért kétségtelen, ha teret adtak neki, onnantól kezdve az elejétől a végéig róla szóltak az alkotások. És ebből a szempontból számomra sokszor izgalmasabbak voltak azok a filmek, ahol fontos, szép szerepet kapott, mégsem csak rá emlékszem az egészből. A Holt költők tipikus példa erre; persze ez tipikusan az a film, amiért egy bizonyos életkorban, élethelyzetben lehet rajongani. Annak idején köztünk az a mondás járja, ha egy csajt megkérdünk, mi a kedvenc filmje, és a Holt költők társaságát mondja, akkor tutira lövése sincs az igazi klasszikusokról, de azért lelkes, rendes ember lehet...

Persze azért én is fel tudom idézni annak a filmnek a kulcsjeleneteit- úgy fest, én se értek a filmekhez, mert azért még mindig kedvelem, ha nem is a legnagyobb kedvencem. Jó emlékeim vannak még az Ébredésekről, ahol szintén nem ő volt a kulcsfigura, hanem inkább Robert de Niro. Jó kis csapat!

Azt hiszem, Robin Williamsről mindenkinek van valamilyen emléke, mindenki fel tud idézni egy számára kedves filmet, hiszen ott volt még a Jumanji, a Csodás álmok jönnek, a Good Will Hunting... Nekem mégis valami egészen más jutott most az eszembe, egy természetfilm, ahol a színész mellett a főszerepet a delfinek kapták. Vajon ott mennyi a szerep, mennyi a valóságos elragadtatás a tengeri emlősökkel való úszás után? Ki tudja? Persze igazán nem is számít. Csak a jelenlét, ami ugyanúgy hatással van a nézőre, mint bármelyik más alkalommal, amikor feltűnt a vásznon...

A minap láttam egy fotót, és bevallom, nem ismertem meg a rajta látható színésznőt, pedig még kedvelem is.

Talán így kicsit ismerősebb lehet:

Igen, ő Renée Zellweger, akin éppen úgy meglátszanak az évek, mint bármelyik emberen. Tragédia nincs, az idő telik, csak éppen egy színésznő számára ez bizony gyakran nehezen kezelhető probléma.

A baj ugyanis az, hogy Hollywood nem igazán kínál lehetőséget egy bizonyos kor fölött számukra, főleg, ha annak idején elsősorban vonzó fiatal nőket alakíthatott a színésznő. Szomorú látni, ahogy az üde szépségek egy idő után a legkétségbesettebben próbálnak szépészeti beavatkozásokkal, plasztikai műtétekkel fiatalosnak maradni, de bármennyit költenek erre, a folyamat megállíthatatlan. Nicole Kidman például már ebben a stádiumban van, Renée Zellweger viszont túl is csúszott rajta. Pár éve sorozatban jelentek meg róla a nem túl előnyös fotók, aztán filmekben nem is szerepelt- most visszatért, és annyi idősnek néz ki, amennyi.

Amivel egyébként az égegyadta világon semmi gond nincs- szerintem. A filmiparban viszont a mérce kegyetlenebb, a hozzá hasonló színésznők számára mintha lenne egy korhatár, ami felett nincs rájuk szükség. Nem nagyon van átmenet a bájos naiva szerepekből az érettebb nők felé, pedig élnek negyvennél idősebb hölgyek is a világon, néha még filmekben is látni belőlük, de ők jellemzően csak mellékszereplők, és az őket alakító színésznők jelentős része se volt soha sztárstátuszban.

Akad kivétel nyilván, de olyan azért több, akiről bizonyos életkor után lemond az álomgyár. Eltűnnek a nagyközönség elől, ilyen például Meg Ryan, aki annak idején romantikus komédiák tucatjaiban szerepelhetett, most viszont az átlagnéző nem is nagyon találkozik vele. Ez egy nagyon kegyetlen szakma, és belekényszerít sok színészt abba, hogy teljesen tönkretegye magát a műtétekkel. A furcsán eltorzult arcú egykori szépségek közül nyilván sokan vannak, akik lemondanának a plasztikáról, de reflektorfényben akarnak maradni, tehát bevállalják. Ám a végeredmény csak ideig-óráig tudja elkendőzni az évek múlását, általában oda jutnak el, hogy önmaguk különös, ijesztő karikatúrái lesznek.

Renée Zellweger talán pont azért tűnt el hosszú időre, hogy ne az átműtött arccal azonosítsák, inkább lássák egy negyvenes nőnek, aki nem mellesleg tehetséges színész. Igen, most már senki nem osztaná rá az eredeti Bridget Jones-filmek főszerepét- de ahogy a színésznő, úgy Bridget is öregszik, legalábbis szerzője jó pár év elteltével folytatta a történetét. Néha úgy érzem, nem csak a filmekben szereplők számára van korhatár, hanem a nézőket illetően is- nem az alsó, hanem a felső korhatárra gondolok, a robbantgatós popcornmozik ugyanis szerintem az én korosztályomat már nem különösebben tudják lekötni.

Szóval minket ugyanúgy leír Hollywood, mint a velünk egyidős színésznőket. A színészeknél kicsit más a helyzet, nekik belefér egy őszes halánték, de nem lennék meglepve, ha egyszer ezen a téren is lenne változás. Kár lenne; már Latabár Kálmán is megénekelte, nem csak a húszéveseké a világ.

És tényleg nem, mi is itt vagyunk még páran...

Sok színésznő akad, aki fiatalabb korábban másféle előadóművészi karrierre vágyott, ám a sors úgy hozta, hogy fel kellett hagyniuk a táncművészettel. A balett-háttérrel rendelkezők bizonyos szempontból előnyben vannak vetélytársaikkal szemben, hiszen jellemzően karcsúak, hozzászoktak a fegyelmezett munkához, mozgásuk letisztult, elegáns, légies.

Mégis bizonyára akadnak, akik fájó szívvel gondolnak a sérülés vagy más egyéb okok miatt félbeszakadt tánctanulmányokra. Persze egy komolyabb siker a film világában nagy kárpótlás...

Neve Campbell a kanadai nemzeti balettintézetben tanult tinédszerkoráig, később váltott színészetre, de a régi szenvedélyhez ragaszkodva szerepet vállalt egy táncosokról szól filmben is: a The Company című filmnek még a producere is ő volt.

Audrey Hepburn igazi hollywoodi legenda. A bájos arcú és kecses mozgású színésznő egyike lett a filmgyár leghíresebb sztárjainak, de annak idején fiatalon ő is táncosnői álmokat dédelgetett.

A Szex és New York sztárja, Sarah Jessica Parker formás lábai is balett-termekben edződtek: a School of American Ballet tanulója volt.

Zoe Saldana a Dominikai Köztársaságban tanult táncművészetet, első filmjeiben is táncos szerepeket kapott, az ezekben nyújtott alakítások után viszont más műfajban is megcsillogtathatta képességeit.

Charlize Theron New Yorkban Joffrey Ballet School intézetben tanulhatott, ám 19 évesen egy térdsérülés után fel kellett adni a táncot. Ezzel viszont a mozirajongók nyertek, akik számtalan remek alakítását csodálhatták meg a vásznon.

A musicalekből jól ismert Cyd Charisse klasszikus balerina képzést kapott. A filmekben a legnagyobbak, mint Fred Astaire és Gene Kelly egyenrangú partnereként szerepelt, igazán elegáns megjelenésű, lenyűgöző szépségű színésznő volt.

Summer Glau a legtöbbeknek a Terminator: Sarah Connor Chronicles című sorozatból lehet ismerős. Ő egy bokasérülés után fordult a színészet felé. Mostanában a Zöld íjászban látható.

Mundruczó Kornél új filmje díjat kapott Cannes-ban a fesztiválon, ez remek hír. Aztán böngészem a további díjazottak listáját, és eltöprengek, látja majd valaki ezeket a filmeket?

Félreértés ne essék, semmiféle véleményt nem mondok ezzel, nem is láttam egyiket se. Egyszerűen csak úgy érzem, valahogy szétcsúszik a tömegek által nézett mozik meg a fesztiválokon díjakat kapók világa. Anyukámék generációja még megnézte a Fellini filmeket, a mostani fiatalok közül viszont csak egy töredék lehet, aki akár egyetlen Mundruczó alkotást látott. Miközben az internetes magazinok újságírói boldogan, nagy terjedelemben tudósítanak a helyszínről, az említett és dicsőített alkotók nevének a többségét kevesen ismerik.

Valahol fontos dolog, hogy nem az amerikai szuperprodukciós fősodorba tartozó filmekről is beszéljünk, a nézőszámon túl is lehet értékelni a filmeket. Mégis, minél inkább nyílik az olló, annál inkább válik súlytalanná a szélesebb közönség számára egy díj Cannes-ból, vagy más hasonló fesztiválokról. Kereken két évtizede nyert a Ponyvaregény Arany pálmát, az volt talán az utolsó olyan alkotás, amit igazán sokan látták, amire sokan emlékeznek. De az utána következők között már olyanok is vannak, amit a világ nagy részében maximum valami közszolgálati tévécsatorna éjszakai műsorsávjában adnak le. Bármennyire értékesek, kevesek találkoznak velük.

Néha az embernek olyan érzése van, ez a seregszemle azoknak jó, akik egy díjjal pár új filmtervükre kaphatnak támogatást egy művészfilmekben utazó producertől. Nyilván ebben is megvan az üzlet- hogy micsoda, abba nem látok bele, de nem hiszek a pénzt csak úgy szóró filmgyártó Róbert bácsikban. A filmgyártásnak mindig is volt üzleti oldala, hiszen egy nagyon drága műfaj, nem lehet 20 fillérből leforgatni egy egész estés alkotást.

Én mindenesetre annak örülnék, hogy ha ami jó, az eljutna az emberekhez is. Feltéve, hogy tényleg jó, nem pedig egyszerűen csak "értékes". Mert ilyesmit néha mondunk olyanra is, aminek a céljaival szimpatizálunk, maximum csak a film dögunalom. Meglátjuk, találkozunk-e a most díjazott filmek közül akármelyikkel is... És az is kérdés, ez valójában mekkora veszteség.