Van az úgy, hogy egy színésznő egyetlen szereppel válik legendává. Anita Ekberg közéjük tartozik: valószínűleg nem sejtette a svéd kebelcsoda, hogy Fellini filmje, az Édes élet határozza meg a karrierjét. Abból is elsősorban az a jelenet, amikor bemászik a szökőkútba, és onnan kiabálja: "Marcello, Marcello!" Egycsapásra a kor egyik szexszimbólumává vált, és jó ideig az is maradt.

Mondjuk ki, sokan követték volna őt a vízbe akkoriban. Persze ennek több, mint fél évszázada, hiszen a filmet 1960-ban mutatták be. Egyike volt Federico Fellini legismertebb rendezéseinek, bár ez nem nagy kapaszkodó, mert az olasz maestrónak bőven akadt emlékezetes alkotása. Az viszont elmondható, hogy nem egy színész akadt, aki Fellininek köszönhette karrierje valamelyik különleges pillanatát. Donald Sutherland mint Casanova, Anthony Quinn mint Zampano- a sor bőven folytatható. Anita Ekberg egy volt közöttük.

A svéd színésznő 1931-ben született, 1950-ben hazájában szépségkirálynőnek választották, de akkor már a mozivászonra vágyott. Szerepelt is több filmben, de nyilván inkább az adottságaira számítottak, mint a színjátékára. Fellini válogatási elveiről is vannak sztorik, a színészi játék pedig annyira nem volt neki fontos, hiszen igen gyakran utólag szinkronizálták a felvett jeleneteket, akkor találták ki, mit is mondanak tulajdonképpen.

Szép dolog, hogy Anita Ekberg vonzereje még egy értékes filmet is közelebb hoz az átlagnézőhöz, a Csinibaba egyik jelenetében is felidézték a fürdőzős jelent által kiváltott hisztériát. Így aztán egy korosztály bizonyára emlékszik rá is, homokóra-alakjára is. Idősebb korában aztán a színésznő már kevesebb szerepet vállalt, majd vissza is vonult, nyilván szeretett volna méltósággal megöregedni. 

Január 11-én hunyt el, 83 esztendős korában. A nézők túlnyomó többsége pedig fiatalként és vonzóként emlékszik rá. Ez már-már olyan mint a hallhatatlanság...

Néha amerikai filmekben, sorozatokban parodizálnak egy éneklős, táncolós, kalapjával integető figurát, akit valószínűleg a tengerentúlon nagyon jól ismernek, ám nekem fogalmam sem volt, ki is ő.

Egészen eddig: elkezdtem addig keresgélni, amíg rábukkantam Michigan J. Frog, az éneklő béka sztorijára. A Merrie Melodies (Bolondos dallamok) rajzfilmsorozat 1955-ös epizódjában tűnt fel a revüsztárként csillogó kétéltű.

Az eredeti sztori szerint a béka tehetségét kihasználni szándékozó kapzsi emberek mind ráfaragnak, mert Michigan J. Frog kizárólag előttük énekel és táncol, ha közönség van, akkor csak brekeg és ül. A béka figurája a későbbiekben még felbukkant vendégszereplőként, sőt, egy ideig a WB Television Network logójában is. Alakját pedig több más filmben felidézték, például az Úrgolyhókban.

Szóval most már ezt is tudom, és tudom hová tenni a jövőben a Hello! Ma Baby dallal előrukkoló vígjátékszereplőket. Értékes tudásnak nem mondanám, de nem is bánom, hogy megismerkedtem a világtörténelem legmuzikálisabb békájának történetével.

Mennyire más képet mutat egy, a mozivásznon sokkoló alkotás akkor, ha a készítéséről látunk képeket. A hetvenes évek legsikeresebb filmjei közé tartozott a Spielberg-féle Cápa, ami meglehetősen rossz irányba változtatta meg az emberek felfogását a tenger ragadozóiról (részletek itt). Az akkoriban lenyűgözőnek számító trükkfelvételek minden nézőt kellően megrémítettek, és a cápák első számú közellenséggé váltak.

Az alábbi archív felvételek viszont azt mutatják be, a gépcápától nincs miért félni. A valóságban az állatok egészen máshogy viselkednek, mint a filmekben- szerencsére, mert ha nem így lenne, életveszélyes lenne minden egyes strandolás. Vajon el lehetett volna kerülni azt, hogy az átlagember ellenséget lásson a cápákban, amennyiben ezek a forgatáson készült képek megjelentek volna? A választ nem tudom. Mindenesetre Spielberg sokat köszönhet Bruce-nak, a műcápának, nem csoda hát, hogy belsőséges kapcsolatba kerültek, még a szájában is ücsörgött egy keveset...

A forgatás egyébként egyáltalán nem ment simán. Közel száz nappal lépték túl az előre meghatározott időt, főleg azért, mert az akkor még fiatal Spielberg tapasztalatlannak számított ugyan, viszont a tökéletességre törekedett. Így aztán nem kisméretű makettekkel akart dolgozni stúdióban, hanem életnagyságúakkal a nyílt tengeren. Ott viszont előre nem látható problémák tucatjaival szembesültek. A gépcápa alkatrészeit kikezdte a tengervíz, a színészek rendszeresen tengeribetegek lettek, egy balul sikerült felvételnél majdnem a sztárokkal együtt elsüllyedt a hajó, és így tovább.

A híres búvárfilmes házaspár, Ron és Valerie Taylor valódi élő cápákról készült felvételei is bekerültek a filmbe. Felvettek egy olyan snittet is, amikor egy cápa üres ketrecet rángat, és az annyira megtetszett a rendezőnek, hogy bevágta az elkészült alkotásba. Ám ehhez még a forgatókönyvet is át kellett írni, így "menekült meg" Richard Dreyfuss karaktere, a tengerbiológus. Szóval nem elég, hogy küzdelmes volt a forgatás, még a sztori is véletlenszerűen alakult. Steven Spielberg ezért úgy érezte, könnyen lehet, hollywoodi karrierjének azelőtt vége lesz, hogy igazán beindulhatott volna.

Ám utólag már senkit nem érdekelt a költségek elszállása: a film ugyan 8 millió dollárba került, de 470 milliót hozott, a rendező előtt pedig megnyílt a szuperprodukciók világa. Mégiscsak megéri a perfekcionizmus? A Cápa (vagyis a Jaws) ma már filmlegenda, manapság is sokan rettegik végig. A forgatásának története is filmbe illő lenne, és legalább ez valóságos sztori. A Cápa viszont nem dokumentumfilm, és nem is kellene úgy tekinteni rá- semmit nem tudhatunk meg belőle a valódi cápákról, bármennyire ügyesek voltak négy évtizede a trükkfelvételelek. Kezeljük a helyén tehát a filmet, aminek másik arcát jól illusztrálják ezek a képek.

Betöltötte a negyvenet Leonardo DiCaprio- mindez önmagában nem nagy dolog, sok milliárd ember megéli ezt a kort. De hát egy igazi sztárszínészről beszélünk, és ilyen esetben mindjárt más hangsúlyt kap egy ilyen szülinap.

Lehet visszatekinteni, elemezni, toplistákat összeállítani, okoskodhatunk a jövőről és így tovább. Ám ami szinte mindig visszaköszön, ha egy filmesről beszélünk, az az Oscar-díj emlegetése. Ha kapott, akkor a nagy pillanatot idézik fel, ha nem, akkor pedig arról lehet jókat írogatni, miért nem jutott neki még a szobrocskából.

Igazi mérce lett egy színészi vagy rendezői karrierben az Oscar, ami egyrészt azt jelzi, az Academy Awards valódi intézménnyé vált, másrészt pedig azt, egy icipicit sablonossá vált a gondolkodásunk. Komoly dolog elnyerni ezt a díjat, ez nem is kétséges. Ám manapság, amikor mindent a statisztikák tükrében próbálunk nézni, és az Oscar úgymond "kötelező" egy komolynak számító filmes rezüméjében, egyre gyakrabban kifejezetten a szobor elnyerése tűnik a célnak, nem pedig egy frankó film készítése. Az Akadémia döntéshozói igyekeznek odaítélni néhanapján a "megfelelő" filmnek vagy az "arra érdemes" embernek a szobrot, mert hát mégiscsak szégyen, hogy még nincs ilyenje Scorsesének, például.

DiCaprio esetén is megy a hezitálás, miért nem kapott, kaphatott volna-e, és egyébként jár-e valakinek, aki a Titanic főszereplőjeként lett a legismertebb? Mindez mókás dolog. Hiszen a nagy filmek és a benne nyújtott nagy alakítások értékét más határozza meg. Elsősorban mi, nézők döntünk erről- akinek az amerikai kritikusok szavazata számít, nem a saját véleménye, hát, annak sürgősen gondolkodnia kellene ízlésről, filmekről...

Szerintem ugyanis a már említett Scorsese filmjei közül nem az a legjobb, amiért szobrot kapott. És ugyan van Oscar-díja Barbra Streisandnak, Robert de Nirónak és Dustin Hoffmannak, ettől még az Vejedre ütök nem lesz a filmművészet klasszikusa pusztán a jelenlétük miatt. Kicsit le lehetne szakadni a szoborról- számon tarthatjuk, ha akarjuk, de kezeljük a helyén a díjat.

Leonardo DiCaprio eddigi remek alakításai azt jelzik, remek színészről beszélünk- bevallom, annak idején nem így tartottam számon, most viszont már úgy vagyok vele, jó filmek készülhetnek még a jövőben a főszereplésével. Változhat a véleményem bárkiről, hiszen megismerhetek egy színészt ócska filmekben, aztán felbukkanhat zseniális alkotásokban. Ha kap Oscart értük, hát kap, ha nem, nem. Ettől függetlenül kedvelhetem vagy utálhatom a különféle szerepekben, mert fenntartom magamnak a jogot, hogy a saját ízlésemre hagyatkozva mondjak végső ítéletet egy-egy filmről.

Másnak is ezt javaslom, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Filmakadémiában okosabb vagy elfogulatlanabb emberek ülnek. És ennek tulajdonképpen örülhetünk is, nem?

Én unom a legjobban magamat, amikor "régen minden jobb volt" mondanivalójú bejegyzéseket írok, de... Most megint nem tudom ezt elkerülni.

Témát keresve az jutott eszembe, vajon milyen filmek készülhettek kereken fél évszázada? Mennyi volt közöttük a maradandó alkotás? Amikor a mai filmekre gondolok, kevés olyan ugrik be, amire valódi klasszikusként tekinthetünk pár évtized múltán, de vajon csak mi látjuk rosszul mert túl frissek, vagy a régiek között tényleg több az erős alkotás?

Szóval elkezdtem böngészni a listákat, és arra kellett jutnom, 1964 pokolian erős év volt. A mozikban legsikeresebb alkotások között ott van az egyik legjobb Bond-film, a Goldfinger. Két, a műfajban megkerülhetetlen musical is készült akkor, a Mary Poppins és a My Fair Lady. Az egyik híres Hitchcock-thriller, a Marnie is abban az évben került bemutatásra.

Aztán ott van Stanley Kubrick remeke, a Dr. Strangelove, avagy rájottem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni. A westernmániások egyik kedvencét is ekkor készítették: Sergio Leone rendezésében, Clint Eastwood főszereplésével az Egy maréknyi dollárért. A Beatles és az Egy nehéz nap éjszakája szintén 1964-es. Különleges hangulatú francia zenés film a Cherbourgi esernyők, aminek főszereplője az akkoriban még nagyon fiatal és nagyon bájos Catherine Deneuve volt. John Huston rendező egyik emlékezetes alkotása volt Az iguána éjszakája. Az olaszok közül ott volt Vittorio De Sica és a Házasság olasz módra, Michelangelo Antonioni és a Vörös sivatag, no és persze Pier Paolo Pasolini a Máté evangéliumával.

Talán unalmas a felsorolás, de tudom még folytatni. Ebben az évben jött ki a Zorba, a görög. Klasszikus történelmi dráma A római birodalom bukása. A japánok olyan alkotásokkal rukkoltak elő, mint az Onibaba vagy A homok asszonya. A szovjet Kozincev az egyik legjobb Hamlet-filmet rendezte ekkor, de az angolok is bemutattak egyet, Richard Burton főszereplésével.

A franciák olyan szórakoztató filmekkel jelentkeztek, mint a Fantomas, A fekete tulipán vagy A Saint-Tropez-i csendőr. Milos Forman első filmje a Fekete Péter szintén 1964-es, Jan Nemec pedig Az éjszaka gyémántjaival mutatkozott be. Luis Bunuel egy erős drámával jelentkezett ebben az évben: Egy szobalány naplója. 1964-ből talán a legmaradandóbb magyar alkotás a Sodrásban, Gaál István filmje.

Szép kis kollekció, a művészfilmtől a mozikasszát robbantó sikerekig tényleg széles a skála. Szóval a kérdés költői, mindenki maga válaszolhatja meg: jobb volt-e régen minden? Az biztos, hogy a fentiek között több kedvencem is ott van, ami mellé nehezen tudok odatenni egy aktuális, számomra hasonlóan kedves filmet. De ez lehet az én hibám is, valamiért a hatvanas évek filmjei állnak közel hozzám, a maiak kevésbé hoznak lázba. Mindenesetre az biztos, hogy aki valóban szereti a filmeket, az 1964-ben készültek közül bőven találhat csemegéznivalót...