Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Marlon Brando, az ikon

Április 3-án több színészlegenda ünnepelheti vagy ünnepelhette szülinapját: Alec Baldwin, Eddie Murphy, Doris Day, vagy a tévéből jól ismert Cobie Smulders. Ám nem is volt kérdés, kiről kell megemlékezni, amikor a névsort átfutva felbukkant Marlon Brando neve.

A keresztapa, Apokalipszis most, Az utolsó tangó Párizsban, A vágy villamosa, Rakparton- megannyi emlékezetes film, ahol fontos szerepe volt Brandónak. Az 1924-ben született színész már egészen fiatalon sztár lett a színházban, aztán jött a megkeresés Hollywoodból, ahol A vágy villamosával robbant be. Szexszimbólummá vált, Oscar-jelölést is kapott, előtte állt a fényes karrier.

Brando sajátos személyiség volt: nem számított könnyű embernek, zavaros magánéletéről is jól ismerték (állítólag 17 gyereke született különböző szeretőitől, feleségeitől), de a tehetségét soha, senki nem vitatta. Fiatalon mint életerős, vonzó férfi nyűgözte le a nézőket, míg keresztapaként már egy egészen más arcát mutatva bizonyított, ezért nyerte el második Oscar-díját.

80 esztendős korában hunyt el, de hiába telt el azóta egy évtized, a Marlon Brando név ma is jól cseng a filmrajongók körében. És ez valószínűleg így is marad, mert olyan ikonná vált, akin nem nagyon tud fogni az idő...

0 Tovább

Eltűnni szépen, csendben

A Kossuthkifli kapcsán eltűnődtem azon, hogy az utálatnál is van rosszabb: az érdektelen közöny.

A többszázmillió forintból készült új magyar sorozatról előzetesen sok szépet leírtak. Van aki nagyon dicséri Fehér Béla regényét, merész vállalkozásnak gondolva a megfilmesítést. A költségeket boncolgatva megjelent mennyi helyen kellett profi számítógépes grafika, ott vannak a díszletek, a kosztümök, a nagy stáb, a sok színész. A megújult közmédia vezércsatornájának kinevezett Duna TV új zászlóshajójának szánták, a március 15-i ünnepléshez időzítették a bemutatót, szóval a Kossuthkifli szépen fel volt vezetve.

És most? Még tart a sorozat, nem tudom épp hanyadik epizódnál, és üres, süket csend veszi körül az egészet. Nem beszédtéma, nincsenek dühödt szidalmak, nem nagyon emlegeti senki a felesleges pénzszórást. Megjelent egy-két kritika, amik nem sok vizet zavartak: páran kedvelték, páran nem, de érződött, a sajtómunkások is inkább azért nézték, mert ez a munkájuk része.

Én magam adtam neki egy esélyt, belenéztem a közmédia oldalán, de pár perc után egyszerűen képtelen voltam rá figyelni. Nem az én stílusom a beszédmód, a színészi játék, néhol nehezen volt érthető a hang, szóval egyszerűen csak kikapcsoltam és ennyi. Bizonyára van, akinek tetszik, de a sorozat Facebook-oldalán sincs különösebb visszajelzés, se pozitív, se negatív megjegyzésből nincs sok.

Az adatok is árulkodóak: a Magyarország, szeretlek! vezeti fel a Dunán, aránylag nagy közönségaránnyal, aztán amikor kezdődik a Kossuthkifli, az emberek rögvest átkapcsolnak máshova. Tegnap a meccset időnként a nézők 25 százaléka választotta, míg előtte az új magyar sorozatot öt százaléknyian se követték, még az M1-et is többen nézték ugyanabban az idősávban. Tudom, hogy nem lehet mindent számokban mérni, de amikor valami ilyen sokba került, akkor bizony mérleget illik vonni, és egyelőre vaskos a bukás. Akik azt jósolták, klasszikus válik belőle, azok tévedtek, nem is kicsit. Még csak gyűlöletből sem nézik az emberek, és ezt alkotóként megélni borzalmas lehet.

Én csak azt nem tudom, hogy ezt vajon senki nem látta előre? Nem érezték, hogy itt valami baj lesz a koncepcióval? Annyi ember bábáskodott a projekt körül, miért nem bökte ki valaki, hogy gondoljuk át ezt az egészet, mert nem fog működni? Legalábbis az a cél biztos nem valósul meg, amit hangoztattak, hogy ez egy valóban széles közönséget érdeklő sorozat lehet. Egy szűk réteg szórakozásának ugyanis picit drága mulatság volt. Nem tudom, miért nem próbáltak még a forgatás idején tesztelni, sőt, még előtte oda lehetett volna adni a könyvet a szomszéd néninek meg a középiskolás unokájának, és ha egyikük sem vevő rá, akkor át lehetett volna gondolni ezt az egészet.

Manapság rettentően nagy divat ekézni Jókait (lám, ő legalább kivált valami indulatot!), de mégiscsak az van, hogy A kőszívű ember fiait mindenki látta, és még ma is sokan nézik szívesen újra. Nem szégyen eltanulni, mi volt az, ami miatt egy film képes volt megragadni a nézőket, és mi az, ami elriasztja őket. Utóbbinál elég lett volna megnézni a hazai filmtermés jelentős részét, "remek" példák tucatjait találhatjuk köztük. Ott is az a fullasztó, nyomasztó érzés okozhat kellemetlen pillanatokat a készítőknek, hogy már szidni se akarja őket senki. Legyintés, majd jön a felejtés homálya.

Komolyan sajnálom, ha ez vár a Kossuthkiflire is- a jelek ezt sugallják. De az én sajnálatom csak a laikus néző merengése; a profi stáb, az ott dolgozó jól fizetett emberek viszont már szakmai szemmel nézve is kielemezhetnék, mi csúszott félre. Semmiféle utólagos magyarázkodás nem nyom a latban, ami a parádés alapanyagról, az elkötelezett munkáról és a sok erőfeszítésről szól, amikor nézettségről beszélünk. A tévénéző ugyanis már csak a végeredményt látja, és soha nem a forgatásról mond ítéletet az elkapcsolással, hanem a kész filmről. 

Szóval volna mit átbeszélni. Ha már az utca embere nem nagyon gondol semmit a Kossuthkifliről, legalább a szakma vitatkozzon róla...

0 Tovább

Tarantino szülinapja

A ma már legendás amerikai rendező, Quentin Tarantino március 27-én töltötte be az 52. életévét, így aztán filmkedvelőként élnem kell az alkalommal, hogy szóljak róla néhány méltató szót.

A kötelező köröket mindenki tudja: videotékás és igazi filmrajongó volt, néhány műfajért különösen lelkesedett. Először forgatókönyvíróként tűnt fel a szakmában, majd jött első saját rendezése, a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs), amit minden idők egyik legjobb független filmjének tartanak. Aztán 1994-ben került mozikba a Ponyvaregény (Pulp Fiction), ami klasszikussá vált, talán az egész évtized leginkább meghatározó filmje. Tarantino nem túl sűrűn jelentkezik új filmekkel, de a rendezés mellett időnként emlékezetes szerepeket is elvállal. Kapott már Oscar-díjat és Arany Pálmát, elismeri a szakma és a közönség is.

Szóval ezek közismert tények. De mivel nem csak kedvelem a filmeket, hanem amatőrként magam is filmezgettem, más emlékek is eszembe jutnak. Fiatalon, a kilencvenes évek közepén mind hatása alá kerültünk a Ponyvaregénynek, és ez szerintem így rendben is van, mert ifjonti hévvel mind ilyen dolgokért rajongunk. Az ember elemezgette, kereste a finomságokat a forgatókönyvben, elgondolkodhattunk rajta, mitől is olyan zseniális.

Az akkori fiatal független filmesek egy része idehaza még ezen is túlment, epigonként gyártották a hosszú de bűnrossz amatőrfilmeket, ahol félrefordított pisztollyal, káromkodva próbáltak valami csavarosnak gondolt, de inkább erőltettt sztorit Tarantino stílusában megrendezni. És ilyenkor derült ki sokak számára, hogy a Ponyvaregény nem egy ötletbörze mozgóképen, hanem annál sokkal-sokkal több. Mindennek helye van a sztoriban, és minden döntés a film kapcsán bizonyos célt szolgált. Nem gengsztert játszani próbáló, de színésznek teljesen komolytalan srácok próbálták lökni a dumát, hanem John Travolta vagy Bruce Willis. Nem véletlen, ki, mikor, milyen ruhát visel, funkciója van a zenének és így tovább.

Tarantinónak van egy komplex víziója, és ez leginkább akkor derül ki, amikor egy Kill Billt végignéz az ember, ahol egészen hihetetlenül kimunkált jelenetek is akadnak. Lehet, hogy összességében egyik vagy másik filmje jobban tetszik az embernek, az viszont kétségtelen, mindegyikbe rengeteg munkát és koncepciót tett.

Szóval a játékpisztollyal ugráló hülyegyerekek egyikéből sem lett méltó utódja, és gyanítom, nem csak nálunk volt ilyenből rengeteg, hanem külföldön is. Annyira jónak, frissnek tűnt amit csinál, és mellette sokan elhitték, ez a stílus le is utánozható, hogy kézenfekvő volt a koppintás. Aztán jöttek a nagy csalódások, a többi amatőr meg a haverok lesajnáló pillanatása, hogy "nem baj, azért megpróbáltad..."

A manapság ezzel-azzal filmező fiatalok számára is az a legnagyobb tanulság Tarantino életművéből, hogy lehetnek kedvenceid, akarhatsz visszanyúlni bizonyos műfajokhoz, de ha ebben az egészben nincs egy egyéni, saját koncepciód, valami, ami a te saját hangod, akkor az egész csak időpocsékolás, mert innen-onnan összelopkodott katyvaszt eredményez. Persze néha fáj, amikor az ember rájön, hiányzik belőle ez a fajta tehetség, de előfordul az ilyesmi. A filmeit ettől még szerethetjük, sőt, talán még többre értékeljük azokat, ha már igazán megértjük, mitől működnek, és minden könnyedségük ellenére mennyire profi munka áll mögöttük.

Isten éltessen, Quentin!

0 Tovább

Chuck Norris, a legyőzhetetlen

Hiába ünnepli ma a születésnapját Olivia Wilde vagy Sharon Stone is (utóbbi 57 éves lett, hihetetlen!), a 75-öt betöltő Chuck Norrishoz képest természetesen sehol sincsenek.

A karatebajnokból lett színész úgy lett kultikus személy, hogy kevés döbbenetesen nagy filmben szerepelt. Az Ütközetben eltűnt sorozat, a Magányos farkas, vagy a Walker, a texasi kopó sorozat is arra a tényre épült, hogy Chuck bárkinek le tudja rúgni a fejét. Kétségtelen, hogy idősebb korában is hitelesen volt képes a különféle pörgőrúgásokat bemutatni a mester... 

Szóval ő legalább nem egy filmtrükkökkel menővé tett fickó, hanem valódi harcművész háttere van. A légierőben teljesített szolgálatot, amikor 1958-ban(!) Dél-Koreába helyezték át, itt ismerkedett meg a helyi harművészet egyik ágával. Leszerelése után az Egyesült Államokban karate-stúdiókat nyitott, majd sikeres versenyző lett belőle, egy időben ő volt a legeredményesebb a tengerentúlon.

A filmezéssel a hatvanas évek végétől próbálkozott, a fordulópontot az jelentette, amikor megismerkedett a legendás Bruce Lee-vel. Utóbbi híres volt arról, hogy szerette, ha filmjeiben a verekedések hitelesek, ezért szívesen szerződtetett profikat ellenfélként. Chuck Norris volt a partnere minden idők egyik leghíresebb jelenetében, amikor A sárkány útja című filmben a római Colosseumban küzdenek meg egymással. Mondhatni, Norris leghíresebb filmje egy olyan alkotás, aminek nem ő volt a főszereplője... A karrierje beindult, mondhatni nyert azzal, hogy hagyta magát legyőzni.

Később aztán saját jogon is ismer tigura lett belőle. Be kell látni, az egy kaptafára készülő akciófilmekkel nehéz Oscar-díjakat nyerni, ám azért nem piskóta, hogy az az internetes közösség is felkapta a nevét, amiben többségben vannak a két generációval fiatalabbak. Meglehet, A sárkány útját nem is látták, fogalmuk sincs, ki az a Bruce Lee, de imádják a Chuck Norris-poénokat. Ráadásul az egész világon így van ez, nálunk sem sok hiányzott ahhoz, hogy Chuck Norris-hidat avassunk...

Isten éltesse hát a legyőzhetetlen harcost! 

0 Tovább

Elszomorító vígjátékok

Évek óta nem nézek vígjátéknak nevezett magyar filmeket, mert egyszerűen olyan gyenge a felhozatal, hogy csak felbosszantom magam. Mintha a hazai filmesek egy része képtelen lenne felfogni, ez bizony szakma, aminek egyrészt szabályai vannak, másrészt pedig nagyon jól megfogalmazható célja: sok embert kellene szórakoztatni.

De ami itthon készül, azon elég gyakran inkább sírni lehet. Elmehetünk demagógba is, hány lélelegeztetőgépet tudnánk vásárolni a fércművekre kidobott pénzből, de legyünk csak simán racionálisak. A világon mindenütt ez úgy megy, hogy beteszünk X forintot (dollárt, eurót) a producer (nálunk a központi alap, magyarán adóforintokről beszélünk) pénzéből, és szeretnénk ha a végén a mozi-, tv- és DVD-bevételekből ennek a többszöröse jönne vissza. Ehhez pedig csak annyi kell, hogy a film jó legyen és sokan megnézzék.

Ezerféle vígjáték van, működhetnek az alpári, olcsó humorú filmek és azok is, amelyek tényleg minőségi szórakoztatást nyújtanak. Eszem ágában nincs szelektálni vagy osztályozni, a lényeg az, hogy a saját célközönsége vevő legyen egy alkotásra. Az írók és a rendezők munkáját ez esetben soha nem a kritika minősíti, mindig a nézőszám a döntő. Szóval ebben a játékban jó szakemberekre van szükség, akik képesek teljesíteni a megfelelő elvárásokat.

Hülye példával élve, ha egy szabó nem jó öltönyt készít, hanem saját "művészi elgondolását követve" a szó szoros értelmében egy fércművet, nem fizetjük ki. Sajnos a filmeseknél a stábból mindenki hozzájut a pénzéhez, és mivel nálunk nem is saját pénzét teszi bele szinte senki a filmekbe, könnyen legyintgetnek az oltári nagy bukásra. Hja kérem, máséval mindenki könnyen kísérletezik! Olyan jó lenne pár megbízható szakember, akiről tudhatjuk, egy bizonyos színvonalat elvárhatunk tőlük- régen voltak is ilyenek szép számmal. Ha nem is voltak mindig kiugróan jók a filmek, azért elég jók voltak ahhoz, hogy működjön az üzlet.

Elárulok egy titkot: annak idején egy kis amatőrfilmes közösség tagja voltam. Tudom, ez elég gáznak hangzik, de a csapat nem volt rossz, például együtt dolgoztunk többször egy olyan sráccal, aki mára maga mögött tudhat két itthon sikeresnek mondható, beszédtémát szolgáltató filmet is. Fiatalon sokat okoskodik és vitatkozik az ember, de abban a csapatban eléggé közös nevező volt, hogy nem a köldöknéző művészkedésre tekintettünk etalonként, hanem a sikeres, mégis színvonalas filmekre. Az ember bátran hozhatta fel példaként az Ének az esőbent, amikor jó szórakoztatás került szóba, de ugyanúgy el lehetett töprengeni, mi az, amit még egy Bud Spencer - Terence Hill filmből is el lehet lesni.

Mert bármennyire nem tetszik ez egyeseknek, idehaza ezek a filmek ezredjére vetítve is ott vannak a nézettségi listák élén. Ilyen az élet! Tessék tanulni a sikerekből. (Bujtor Istvánnak sikerült is...) A filmezés baromi drága játék, és ugyan üres óráimban nagyon sajnálom azokat, akiknek alig 200 millióba kerülő projektjét nem támogatjuk a nagy közösből, de ha szavazati jogot kapnék az ügyükben, nagyon megnézném, mire adnék akár egy fillért is.

De nálunk mégis születnek csapnivaló, a süllyesztőben villámgyorsan eltűnő vígjátékok, amik a "húzónevek" (mennyire nevezhető valaki húzónévnek, aki ezer embert se vonz be a moziba?) ellenére semmit nem képesek felmutatni. Nem viccesek, nem szórakoztatóak, de még csak nem is bosszantóak, egyszerűen totálisan érdektelenek. Nagyjából olyanok, mint amikor a haveri körben viccesnek számító srác feláll a színpadra, hogy megmutatja egy ismeretlen közönség előtt, mekkora arc, aztán kiderül, a viccei csak egy nagyszobányi erősen ittas cimbora társaságában ülnek. A normális ember ilyenkor magába néz- a mi filmeseink viszont aligha, mert ha őszinték lennének magukkal, akkor a filmet moziba se engednék. Hiszen nyilván mindenki látja, az író, a rendező, a főszereplők, hogy szánalmas másfél órát hoztak össze.

És persze lehetne folytatni, alig vannak nézhető magyar krimik, kalandfilmek, gyerekfilmek. Van pár alkotás, ami kap vállveregetést, de amikor úgy kezdődik a kritika, hogy "ahhoz képest", máris baj van. Az nem mérce, hogy a nézhetetlen magyar filmeknél valami egy picivel jobb, az még nagyon kevés. Bármennyire kegyetlennek tűnik, hogy a külföldi konkurensekkel vetjük össze, ettől még a tévében és a moziban azokat látjuk. Ha ugyanabban a ligában versenyeznek, akkor miért lenne nekik más a megugrandó szint? Igenis voltak olyan magyar filmek, vígjátékok, amiket adott korszak bármely más országbeli filmje mellé oda lehetett volna tenni, igényes, jó munkák voltak. A Hyppolit, a lakáj az Egy szoknya, egy nadrág, a Dollárpapa vagy a Butaságom története megállták a helyüket a moziba küldve.

Egyszerűen csak akik azokat csinálták, jó szakmunkásai voltak a filmezésnek. Szerintem az, hogy valaki profi szakember, egyáltalán nem szégyen, sőt. Akire milliókat bíznak, az értsen csak a munkájához, és persze legyen elszámoltatható utólag. Amíg viszont maradnak a mostani állapotok, addig rám ne számítsanak a moziban- támogatom pont eleget a filmeseket a megfizetett adókkal...

3 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Kockázatok és ellenjavallatok

elche@freemail.hu

Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

A nagy Kék A nagy Kék

Túrán innen, túrán túl, hol a gyaloglás, kerekezés, evezés az úr......

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés