Lehengerlő csirkedal

Mivel a kínaiak elég sokan vannak, ha valami bejön nekik, akár máris garantálható a tízmilliós nézettség a YouTube-on. Ehhez időnként az is elég, ha egy csaj csirkeként kotkodácsol és ugrál egy kissé zavaros videoklipben...

Bevallom, sose hallottam Wang Rong Rollin nevét, és igazság szerint most sem akarom megismerni bizonyára tartalmas életművét. A Chick Chick című dal pont elég belőle- nyilván nem csak én érzem ezt, hanem mindenki más is, akik belenéz a remekbe szabott videóba.

Természetesen lehet, hogy Kínában erre a stílusra vevő a közönség. Ezzel nekem semmi bajom nincs, nálunk milliós nézettséget lehet elérni egy aranyos cicás videóval, abban sincs sokkal több kreativitás vagy művészi érték mint a csirketáncban. Ilyenkor csak az jut eszembe, hogy a szórakoztatóipar erről szól: megtalálni mi az, ami eladható. És persze kiválasztani a megfelelő piacot.

Mivel a nagyvilágon egymilliárdnál is több kínai él, ez egy elég erős bázist jelent minden kínainak. Tízmilliós nézettség fölött egy videó már némi pénzt is hozhat, megéri tehát invesztálni egy kicsit a popzenébe. És ekkor még csak a kínaiak egy százaléka kattintott! Pechesebbek a magyar előadók, mert nálunk ekkora szám eléréséhez már majdnem minden magyar anyanyelvű embernek meg kellene nézni a slágerüket.

Meglehetősen átalakította a zenei piacot az, hogy videomegosztókon fogyasztjuk a slágereket, és aki időben, jól reagált, az most számolgathatja a pénzt. És azt hiszem, még nem késő felszállni a vonatra; de fél szemmel figyelni kell, mi lesz a következő nagy dobás. Lehet csirkedallal még többet keresni, ha megtaláljuk az új, még hatékonyabb csatornákat? Izgalmas kérdés!

Az pedig még izgalmasabb, hogy milyen módon lehet ennél kicsit tartalmasabb produkciókkal az erkölcsi sikeren túl anyagit is aratni. Mert azért azt se kellene elfelejteni, hogy a cukiságos videóknál és ugrálós popdaloknál bőven többre is képesek lennénk mi, emberek. Csak ehhez nem csak alkotói, de fogyasztói oldalról is emelkednie az igényszintnek. Kiderül, ezen a téren merre tart majd a világ, mert ha pár év múlva csak ilyesmivel lesz tele az internet, abban nem lesz köszönet.

0 Tovább

Egy párhuzamos valóság

Jópár éve része a mindennapjaimnak az internet- munka, szórakozás mellett sok szerepet kapott a társasági életemben is. És szinte észrevétlenül kialakult egy nagyon izgalmas második rétege az életünknek, amin bőven van mit kutatni.

Egy kis személyes múltidézéssel kezdeném. Ma már nehéz felidézni, de két évtizede bizony még csak kevesen internetezhettek. Természetesen tartalom sem volt túl sok, de mi, akik akkoriban az egyetemek géptermeiben ücsörögve fedeztük fel ezt a világot, minden apróságnak örülni tudtunk. Nagy dolog volt, amikor az embernek már email címe is lehetett. Az elérhető oldalakhoz érteni kellett angolul- sokan így tanultak, tanultunk meg ezen a nyelven, napi használatban. Tipikussá volt a penpal oldalakra feliratkozás, ahol barátokat keresőket lehetett találni a világ minden sarkából.

Végülis egészen szép idők voltak, én is fel tudok idézni néhány szimpatikus levelezőtársat Skóciából, Japánból, Koreából. Az ember ír és olvas, és észrevétlenül ragad rá a nyelvismeret. Nem biztos, hogy tökéletes nyelvtannal, de használható módon. És időnként mást is köszönhettünk ezeknek a kapcsolatoknak, én például egy becenevet. Nyilván szerettük volna látni, ki is van a világ túlfelén, de még nem voltak Facebookhoz hasonló oldalak, ahol százával osztották volna meg a fotóikat az emberek. Szkennelés, kicsire méretezés, csatolás és küldés- így "találkozhattunk" a barátokkal. Egy ilyen alkalommal a képemet egy argentin lány így kommentálta: "You look like El Che!" Erre rá kellett kérdeznem, mert nem tudtam, Che Guevarát emlegetik-e így arrafelé- mint kiderült, igen. Sötét haj, szakáll, végülis ha úgy nézzük...

És ezt a Dél-Amerikából kapott becenevet azóta is viselem. A hosszas bevezetővel csak arra akarok utalni, hogy már itt, az online világban való első megjelenésünk alkalmával ráérezhettünk, ez egy olyan új közeg, ahol tényleg óriási szabadságot kapunk. A névválasztás egy a sok kulcsfontosságú momentum közül. Kiderült, hogy a név tényleg kötelez, óhatatlanul képesek vagyunk idomulni beceneveinkhez, vagy másokban alakul ki rólunk egy kép, pedig nem is ismernek. Lassan az lett formabontó, nonkomformista punk, aki az igazi nevét használja...

Ahogy a korosztályomból szinte mindenki utat talált magának ehhez a virtuális valósághoz, közösségi kapcsolatrendszerek épültek ki. Ma a barátaim túlnyomó többsége olyan ember, akikkel fórumokon találkoztunk. Semmiféle első látásra jó benyomás nem játszott közre abban, hogy ezek az ismeretségek kialakultak. Viszont nagyszerű személyes kapcsolattá is vált több netes haverság. Sose fogom megtudni, hogy a becenév, amivel végülis én azonosítottam magam, hány embert riasztott el és mennyinek volt szimpatikus. A lényeg az, hogy megtaláltam a helyem bizonyos körökben, néhol a netes presztízs összekapcsolódik a való élettel, néhol nem annyira.

Mindenesetre nekem fontos volt mindig is, hogy ne csak virtuálisan éljem az életem. Jó dolog megosztani az edzéseimről szóló beszámolókat azokkal a barátokkal, akik hozzám hasonlóan sokat kocognak, de legalább olyan jó közösen elmenni sportolni. Viszont van egy nagyon érdekes embercsoport, aki szinte csak virtuálisan él. A mindennapokban visszahúzódó, szürkének látszó figurák közül sokan a fórumok legnagyobb szájkaratésai, vagy online közösségek valóban megbecsült, tisztelt véleményformálói. Ezeknek az embereknek néha azzal kell szembenéznie, hogy nem a valós élet a fontosabb, míg a virtuális csak másodlagos, hanem pont fordítva. Főleg, ha valós hasznot tudnak húzni a netes jelenlétből mint profi videojátékosok, menő bloggerek és így tovább.

Itt az idő: most lehet emberről és társadalomról egészen újféle kutatásokat indítani. Hogy viselkedünk, hogy harcolunk ki magunknak státuszt, kiből válhat vezető és ki lesz örök kívülálló- és jön a folytatás, kialakulnak-e internetes dinasztiák, családokon átívelő státuszok. A mai véleményvezérek gyerekei bele fognak-e nőni ebbe a világba, folytatják-e a hagyományt, kiélvezik-e a szülők által kiharcolt státuszt? Ha igen, hogy működik ez? Vagy ennyire azért nem lehet leképezni a valóságot a virtuális világgal?

Izgalmas kérdések! Miközben a folyamatnak nem a végén vagyunk. Nem is közepén. Egyszerűen csak valahol, ami bármilyen irányba tovább mehet. Mint említettem, két évtizede mozgok ebben a világban, és ha valamit megtanultam, az az, hogy a trendeket maximum sejteni lehet, de pontosan megjósolni szinte lehetetlen. Pont, mint a való életben. 

És engem érdekel, merre tartunk, milyenek vagyunk. Szerintem most sem az internet maga az izgalmas, hanem az emberek mögötte. Az emberiség nagy dolgokra képes, jóra és rosszra egyaránt- a virtuális világ lehetőséget teremtett arra, hogy több pozitív értéket mutassunk fel, mint negatívat. Vajon ez csak hiú remény? Én sok jó dolgot megéltem ebben a párhuzamos valóságban, ami felettébb biztató. Ha tanulunk magunkról, akkor talán tudjuk jó irányba terelni a dolgokat. Vajon az értelmes önszabályozás vagy a totális kontroll lesz az uralkodó egy évtized múlva? Talán ez fog dönteni majd arról, hogy akkoriban életünket eluraló nyűgként vagy a társadalmat forradalmasító találmányként tekintünk az internetre...

0 Tovább

Szép új mobilvilág

Az új iPhone 6-ért is sorban álltak a rajongók, gyorsan el is fogyott az első készlet. Hogy ez a tudatos stratégia része-e vagy sem, szinte mindegy. Ami tény, életünk részévé vált, hogy odafigyeljünk arra, amikor megjelenik egy új telefon- természetesen ha menő márkáról van szó.

Már régen messze van az az idő, amikor egy ilyen készülék csak az alapfunkciókról szólt. Legyintettünk, "minek bele az a sok úri hívság, nekem csak telefonálni kell, még az SMS is hidegen hagy". Most meg már azon megy a találgatás, elég-e egy 8 megapixeles fényképezőgép, biztonságos-e az ujjlenyomat-leolvasó és így tovább.

És nézzünk vele szembe, az okostelefonos-tabletes világ bizony nem csak technikai szempontból értelmezhető változást hozott az életünkbe. Nagyon is rányomta a bélyegét például a fotózás és a fotónézegetés területére. Egyrészt sokkal több kép készül, míg régen egy családi fotóalbumnak nem csak valóságban volt súlya, eszmei értéke is más volt: évek alatt jött össze 20-30-100 elfogadható kép, és ez is bőven elég volt ahhoz, hogy emlékeket idézve jó legyen átlapozni.

Manapság egy nyaralás egy napján kattintunk ennyiszer, és az már csak az egyén visszafogottságán múlik, a sok képből mennyi kerül fel az internetre. Az emberek nem lettek különösebben jobb fotósok, és nem lettek kritikusabbak sem a saját képeikkel, így aztán a képdömping jelentős része feledhető. Mivel egyre többször nyúlunk a telefonjainkhoz, így aztán azok korlátai is befolyásolják, milyen képek készíthetőek. Hiába van sok háztartásban minőségi cserélhető objektíves gép, már a nyaralásra sem feltétlenül cipeljük magunkkal. Így aztán gyakran születnek egy kaptafára készült fotók, és a középszer vált az uralkodóvá.

Ez pedig azt hozta magával, hogy a sok, jellemzően átlagos kép miatt a fotófogyasztók is villámgyorsan lapoznak át a megosztott tartalmakon. Ráadásul sokan nézik ezeket a telefonok kis képernyőin, tehát valami nagy és színes témának kell a képen lennie, ha azt akarjuk, hogy barátaink fél másodpercnél több ideig nézzék azt. Ez nyilván visszahat a mi fotózási és megosztási szokásainkra, inkább választunk látványos és egyértelmű dolgokat fotótémaként: tengerparti naplementét, egy korsó frissen csapolt sört, boldogan vigyorgó gyereket. 

Szóval hiába készül sokkal több kép, mint régen, mégis néha úgy érezhetjük, nem lett változatosabb a fotók világa. Pedig bizony megosztanak ám igazi gyöngyszemeket, csak nagy kijelzőn kéne nézni... Érdemes olyan csoportok, oldalak hírfolyamát követni, ahol téma szerint rendezett, jobban megválogatott fotóanyag látható, ha valami inspiráló képre vágyunk. A gond az, hogy a mobiltelefonon mindig sietve futjuk át a dolgokat, gyakran csak 1-2 percre állunk meg internetezni, szóval az életmódunk sem segít a szűrésben. És ki az, aki este otthon, nyugodtan nagyobb monitoron akarja megnézegetni a reggel még csak bélyegmozin látott képet, videót?

Ebben semmi panaszkodás nincs, az ember ahhoz a körülményekhez alkalmazkodik, amik éppen körülveszik. Tragédia nem történt, most így működünk, ám a technológia változásai miatt lehet ez máshogy is. Visszatérve az új telefonokra, ahogy egyre jobbak lesznek a kamerák, és ezekkel is egyre jobb képeket lehet majd készíteni, könnyen lehet, az instagram gyorsan bevethető szűrőire alapozó modelljének villámsebességgel leáldozik, hiszen pont az eredeti, jól sikerült, minőségi képek megosztása lesz a trend. A nagy, hagyományos gépek végképp otthon maradnak, mert már alig marad el a telefonos kamerák minősége tőlük, és mivel úgyis csak kis kijelzőkön nézegetik őket, teljesen felesleges az érzékelők méretén lovagolni, például.

De ez csak a közeli jövő, és ki tudja, mi lesz még pár év múlva? Elképzelésem nincs, simán lehet, hogy a képeket felváltják a rövid videók, vagy jön valami valódi újdonság, és tele leszünk háromdimenziós fotókkal, ki tudja. Nincs mese, izgalmas dolgok előtt állunk. Ám a trendek mindig lassan bontakoznak ki, éppen ezért számomra teljesen értelmezhetetlen a sorbanállás a boltok előtt. Egy fél év múlva már többet látunk, változnak-e a trendek, és aki akar, még nyugodtan igazodhat azokhoz. Annyira azért még nem gyorsult fel a világ, hogy plusz mínusz egy hét annyit számítana...

A rajongólét természetesen egészen más tészta, és most ők biztos nagyon boldogok, ha kezükben lehet a vágyott új modell. Milyen jó is a mi korunkban élni, amikor csak pár száz dolláron és némi türelmes várakozáson múlik valaki öröme, lelki békéje...

0 Tovább

Három kedvenc toplistám

Mostanában óriási divat mindenről toplistákat összeállítani. A legjobb budapesti kézműves kólák lelőhelyei, az 1820-as évek 10 legszebb operaénekesnője, Atlantisz legszebb középületei- a téma bármi lehet, a lényeg a listázás.

Az a jó ezekben, hogy mindig lehet róluk vitázni. Alap, hogy a lista készítője teljesen hülye, ezt minden hozzászólásban gyorsan le kell szögezni az elején. A kedvenc hozzászólóim toplistájára a nem egyszerűen csak megalázóan gunyoros, de fölényes magabiztosságú tudással is rendelkező emberek kerülhetnek fel. Nagyon kevés a csúcsra jutáshoz egy bunkó beszólás, ennél ma már jóval több kell.

A toplistakészítőket is lehet ám rangsorolni, mert vannak tényleg alapos, odafigyelő, a hozzászólásokra is jól reagáló emberek. Némely listában láthatóan sok munka van, mert aki felületes, nagyot ég, amikor például Paul McCartney legjobb zenekarai közül kihagyja a Beatlest. Ennek a mókának akkor van értelme, ha igazán szenvedélyesen csinálja a szerző, aki nem keres vele egy fillért se, egyszerűen csak szeretné a világ elé tárni kedvenceit. Pár blogon, cikkben inkább a divathullám meglovaglásának tűnik a listázás: eleve rövidek, az információk felületesek, még vitatni se érdemes a listát, inkább simán csak beszólni volna kedvem.

Tipikus balek hiba a túl rövid lista, ami biztosan alkalmatlan arra, hogy egy kis áttekintést adjon. Mert ha van értelme a toplistáknak, az az összefoglalás lenne. De ha valaki letudja minden idők legjobb rockdalait három nóta említésével, akkor vagy magát csapja be vagy mindenki mást... 

A jó toplista-készítő tisztában van vele, hogy a munkája alapvetően hülyeség. Egyrészt nincs értelme számokban nem mérhető dolgokat rangsorolni. Ugyan ki mondja meg, két hasonlóan legendás rockzenekarból melyik a "jobb"? Pont az a mázli, hogy van ami így jó, van ami úgy jó, mindet meg lehet hallgatni, mindegyik adhat nekünk valami nagy élményt. Másrészt pedig minden lista szavatossága az összeállítás pillanatáig tart, már maga a lista készítője is változtathat a véleményén másnapra, a többieknek meg aztán eleve biztos lesz mit vitatni rajta.

Akadnak aztán olyanok, akiknek a listája azért értelmetlen, mert direkt csak balhét akarnak provokálni. Mivel az emberek szeretik a gyorsan átfutható, és jó beszédtémát jelentő listákat, nyilván sok lesz az olvasó, és a provokáció nagy forgalmat generál. De ettől még kilóg a lóláb...

Szóval ezek után jöjjenek az én kedvenc toplistáim! Az olyanokat mindig szívesen böngészem, ami valami szívemhez közel álló dologról szólnak, és intelligensen dolgozzák fel azokat: a legjobb Fellini-filmek, mondjuk. Aztán nagyon jók azok, amelyek egy nem igazán ismert téma legjobbjait rangsorolják, és valóban figyelemfelhívó módon képesek bemutatni olyasmit, aminek az olvasás után egyből utána akarok nézni. Nagy élmény felfedezni így egy érdekességet magam számára! A harmadik kedvenc toplista-féleség pedig mi más lehetne, mint egy sok képpel gazdagított összeállítás mondjuk egy korszak legcsinosabb színésznőiről, egy sportág legszebb versenyzőiről...

0 Tovább

Játékok és kihívások

Bőven akad a Facebookon több különféle felhívás, amelyek lényege az, hogy barátainkat valamiféle nagy, közös játékba próbáljuk bevonni. A mostanában divatos, hullámszerűen tovaterjedő próbatételek közül az Ice Bucket Challenge, azaz a jeges vödrös kihívás a legnépszerűbb jelenleg, de valószínűleg egy hónap múlva már senki nem fog emlékezni rá. A magyar oldalakon épp a versmegosztós játék söpör helyette végig, ami egyszer már volt ugyan, de kétségkívül nem jár le a szavatossága- mint ahogy a költészet klasszikus műveinek sem.

A láncleveleket utáljuk, teljes joggal. Óriási kamuk járták körbe az internetet ezek fénykorában: szerencsehozó üzenetek, gyűjtés beteg gyerekeknek, ingyen laptop meg hasonló dolgok voltak bennük, és persze a legfontosabb, a felhívás, mennyi ismerősnek kell ezeket továbbküldeni.

Mostanában ilyennel ritkábban találkozok, gyakoribb lett a közösségi oldalas kampány. Vajon ezt is utálni kellene? Hiszen itt is bele akarnak rángatnak valamibe, és az ember könnyen érezheti úgy, valamiből rettentően kimarad, ha nem száll be. Mégis számomra valamelyest ártalmatlanabb, egyrészt azért, mert nincs valami nagy kamu vagy átverés az egész mögött. Ha be is szállsz a versmegosztásba, nem kell sült bolondnak érezned magad, mint amikor rájöttél, hülyeség volt elhinni, hogy tíz dollárral támogatsz valakit egy ostoba levél küldözgetésével. A jeges vödrös dolog is ilyen, a te döntésed, hogy a nagyvilág elé tárod-e fantasztikus mutatványodat, ami alapvetően csak annyi, amennyi: leöntöd magad és ezzel elfecsérelsz egy kis tiszta vizet.

Némelyik divathullám viszonylag jópofa, mert az, ha verseket osztunk meg, azzal jár, hogy frappánsat akarunk választani, keresgélünk, olvasunk, és a mások által megosztottak költemények némelyikét is el fogjuk olvasni. Mondhatnánk, felesleges adatforgalmat generálunk, de a Facebook-üzenőfalaink tartalmának jelentős része sokkal kevésbé értékes mint egy szép vers. Az internet az ilyen játékokat elbírja, csak mi is elbírjuk őket...

A jeges vödrös ökörködés azért vált az ilyen felhívások klasszikusává igen rövid idő alatt, mert rengeteg híresség beszállt a játékba. Ha Jennifer Lopez és Mark Zuckerberg is részt vesz benne, naná, hogy sokan követik a példát. Végülis volt ebben egy üzenet is, fel szerették volna hívni a figyelmet az ALS-betegségre, ez nyilván sikerült is, noha egy idő után csak annyi maradt az egészből, hogy boldog-boldogtalan videókat tett fel arról, ahogy a jeges víz alatt sikoltozik. És ahogy ez lenni szokott, a bénázások népszerűbbek, mint az átlagos teljesítés.

A kampányok ugyanis egy idő után eltorzulnak, nem a pozitív szándékú alapüzenetről szólnak, hanem magukról a kampányhoz csatlakozókról. Noha az internet mindent megőriz, mi felhasználók mégis hajlamosak vagyunk nagyon feledékenyek lenni, hamar elkopik a felhívások nemesebbik oldala. És persze kellően hiszékenyek vagyunk még mindig, képesek vagyunk mindenbe beszállni, ha elég hihetőnek tűnik a felhívás. Ott vannak például azok a bölcs lányok, akik bevették, hogy meztelen fotóik nyilvános megosztásával állnak ki azon sztárok mellett, akiknek mobilját feltörték, és pucér fotóikat közszemlére tették.

A butaság akkor is butaság marad, ha jó szándékkal párosul. Szóval én azt gondolom, ezeknél a végigsöprő kampányoknál is mi döntjük el, hülyeségbe szállunk-e be, vagy egy jópofa játékba. Teljesen mindegy, hány ismerős vagy celeb adja a nevét valamihez, mi elsősorban a saját renoménkért vagyunk felelősek. A netes aktivitásunk pedig olyan széles körben égethet le minket, mint semmi más. Aki jót akar magának, ezt soha nem felejti el...

0 Tovább
12
»

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés