Valószínűleg a kamu utazós szelfi az egyik legszánalmasabb műfaj a világon. A trükk roppant egyszerű: az ember választ egy nagyfelbontású, látványos tengerparton készült felvételt, amit a telefonjával úgy fotóz le, hogy másik keze két ujját behajlítva az objektív elé teszi. Egy kis ügyességgel ez úgy fog kinézni, mint ha az illető a térdei között fotózta volna le az álom-beachet. 

Kis gyakorlással beletanulhat bárki, és lehet gyártani a fotókat, amitől a haverokat elönti a sárga irigység. Azoknak az embereknek való ez az egész, akik az életüket a Facebookon élik- ez igaz a fotósra is, meg azokra is, akik csak mások tevékenységének követésével élnek közösségi életet.

Számtalanszor megírták már, hogy a közösségi oldalakon óvatosan érdemes megosztani információkat és képeket, figyeljünk arra, kinek láthatóak a bejegyzéseink, ám a nagy helyzet az, hogy igen sokan imádnak mindent feltenni, ami épp csak történik, és pont annak örülnek, ha az ismerősök ismerőseinek ismerőseihez is eljutnak ezek. Sokan vagyunk kicsit magamutogatók, és időnként feltolunk egy képet egy utazásról, vagy mesélünk valami örömteli eseményről is. Néha irigykednek ránk, néha sajnálnak minket, néha velünk örülnek. 

Nyilván ilyesmit akar kiprovokálni az is, aki kamu utazós fotót tesz fel. Csak pont a lényeg hiányzik: akkor eshet jól más irigysége, ha tényleg ott vagy azon a fantasztikus helyen. A szobádban gubbasztva, miközben az őszi eső veri odakinn az ablakot, még gondolatban sem repülhetsz el arra a tengerpartra egy ilyen szánalmas kamuszelfivel. Irigykedik rád valaki? Hát, remek. És, mit érsz vele, ha ő esetleg valamikor eljuthat oda, ahova te csak így "utaztál el"?

Furcsák vagyunk mi, emberek, ez nem is kétséges. Új viselkedési formák kerültek elő azzal, hogy a társadalmi élet színtere az internetre tevődött át. Vagyis valójában mindig is szerettük volna, hogy legalább egy kicsit a figyelembe középpontjába kerüljünk, de most kéznél vannak az eszközök, amivel gyorsan kiharcolhatunk pár percnyi reflektorfényt. 

Ha nem is készítünk ilyen képeket, azért elgondolkodhatunk rajta, mennyiben mutatunk valós képet magunkról a feltöltéseinkkel és megosztásainkkal? És vajon jó-e, hogy elsősorban azokkal osztjuk meg mindennapjainkat és élményeinket, akik az interneten követnek minket? Néha azért nem rossz a valóságban is leülni az igazi barátokkal dumálni egy jót. A telefont pedig akár ki is kapcsolhatjuk, nem feltétlenül kell képeket készíteni és azokat megosztani. Egyszerűen csak megéljük a dolgokat, anélkül, hogy azt éreznénk fontosnak, mások is tudjanak azokról.

Hihetetlen, hogy alig pár éve még fel sem merültek ilyen kérdések. Vajon merre tartunk, hogy fog kinézni ez az egész egy évtized múlva?... Bevallom, már tippelni sem merek.