Összecsapás a költészet frontján

Olvastam a vitákat Varró Dániel verséről, de számomra nem az a kérdés, jó-e az a bizonyos költemény.

Ettől függetlenül az embernek lehet véleménye. Számomra nem igazán izgalmas mű, nem estem tőle hanyatt. Ám a vita jellege miatt most egyfajta állásfoglalássá vált a vers lehúzása vagy dicsőítése, így az, hogy ki mit mond nyilvánosan róla, nekem irreleváns. A kérdést mindenki magának válaszolja meg: ha mondjuk ezt a versszakot elolvassa, és nincs fölötte a költő neve, akkor ezt egy örökbecsű műremeknek, a magyar költészet gyöngyszemének tartja, vagy tucatversnek?

Jó játék a mobilteló,
fogalmam sincs, mire való. 
Lenyálazom, aztán heló, 
jó játék a mobilteló.

És erről a magam részéről ennyit. Mert ahogy mondottam, a dolog számomra érdekesebb kérdése az, mit is akarunk mi az oktatásban. Szükség van költészetre? Az én válaszom természetesen az, hogy igen, kell versekkel foglalkozni az iskolában. És nyilván a környezetemben levő emberek, akik hasonló korosztályúak, hasonló felfogásúak, egyből ugyanezt vágnák rá.

Ha viszont egy kicsit továbbgondoljuk ezt az egészet, az iskolában megélt irodalomórák jelentős része nem volt olyan csodaszép élmény. Valószínűleg mindenkinek voltak olyan pillanatai, amikor a szíve szerint a kanonizált versek egy részéről egészen mást mondott volna, mnt a könyvben szereplő elemzés. Emlékszem rá, amikor egy neves költő versét úgy kommentálta egy osztálytársam, hogy szerinte egyszerűen részeg volt a szerző, amikor írta, mert értelmetlen az egész. Mondani sem kell, a bátor, önálló véleményalkotást nem díjazta a tanerő. Közben meg mind tudjuk, irodalmunk nagyjainak is akadtak borgőzös éjszakái, és akár ekkor is születhettek alkotásaik...

Szóval ezen akár vitázni is lehetett volna, vagy lehetne ma is. Hogy Varró- vagy Ady-vers kerül elő, az számomra nem akkora nagy jelentőségű, belefér nekem ez is, az is. Ha nem akarják megmondani, hogy mit kell gondolnom róla, ha legvégül én választhatom ki a kedvenc verseimet, akkor szeretem a költészetet.

És itt kénytelen vagyok egy fontos tényezőre rámutatni: mi, akiknek nem kell az iskolapadban unatkozni, olyan jól el tudunk vitázni arról, mi kerüljön a mai gyerekeknek szánt könyvekbe, tantervekbe. A normális diák persze gyorsan válaszolna egy ilyen kérdésre: a lehető legkevesebb tanulnivalóval is beérné. Ám ahogy mi is túl tudunk lépni a zsigerből adott válaszokon, és értelmes diskurzust tudunk (tudunk?) folytani elvekről, a jövőről, azt gondolom, a diákok is képesek vitázni arról, ami őket érinti.

A lényeg az értelmes párbeszéd. Az egész Varró-vershez kötődő vitában az tetszett a legkevésbé, hogy az egyik oldalról sokan fröcsőgő, gyalázkodó beszólásig jutottak csak, míg a költőt védő vélemények között olyan fölényeskedőek is akadtak, hogy az embernek kinyílt tőlük a bicska a zsebében. Én pedig egyik szélsőséggel sem tudok szimpatizálni, és gyanítom, másokat is taszít ez az egész. Sikeresen eljuttottunk oda, hogy egy árva vers miatt merev frontvonalak alakultak ki, és mindenki jól beásta magát a lövészárkába. Pedig akár másként is lehetne. Mivel én a költészethez nem értek annyira, viszont a magyar viszonyok között jól kiismerem magam, úgy tippelem, azokat a lövészárkokat még jó ideig nem temeti be senki.

És ha a mai gyerekekezt a stílust tanulják el tőlünk, teljesen mindegy, mi van az irodalomkönyvükben.  

0 Tovább

Ma 49 éves J.K. Rowling

Harry Potter megteremtője 1965. július 31-én született az angliai Yate-ben. Túlzás lenne azt mondani, hogy Rowling életének első szakasza igazi sikertörténet lett volna, de a dolgok igen nagy fordulatot tudnak venni az ember életében.

Állítólag a varázslótanoncról szóló történet ötlete egy hosszú vonatút során fogalmazódott meg benne még 1990-ben, végül 1995-ben fejezte be az első kötet kéziratát az akkor magánéleti problémákkal és anyagi gondokkal küzdő szerző. Az igen gyakran kávéházakban dolgozó, sekélyekből élő Rowling könyvét viszont egy éven át egyetlen kiadó sem akarta megjelentetni, mert nem láttak benne fantáziát. Állítólag a Bloomsbury pozitív döntésében az játszott köze, hogy a kiadó vezetőjének kislánya is beleolvashatott a Harry Potterbe, és egyből rajongója lett a sztorinak.

A Bölcsek köve 1997 júniusában jelent meg, alig 1000 példányban, aztán ami azóta történt, már sokak által ismert. Jöttek a folytatások, egyre nagyobb pénzeket értek a kiadási jogok, a megfilmesítés joga, az egykori állástalan anyuka pár év múlva a világ leggazdagabb művészei között találta magát. Ma az első kiadás egyetlen kötetének az ára magasabb, mint amit annak idején Rowling jogdíjként kapott!

Szerencse is kell az élethez- de ilyen komoly sikerhez ez már kevés. Harry Potter történetei lenyűgözték a fiatalokat, és igen nagy szó manapság, hogy egy könyv sikeres lehet a körükben, amikor az olvasás enyhén szólva sem divatos. Ha semmi mást nem csinálna további életében Rowling, akkor is kitörölhetetlen lenne a neve az irodalomtörténetből.

Ő azonban az utolsó Potter-könyv után is folytatta az írást, természetesen, és elkalandozott felnőttesebb témák irányába. Jött az Átmeneti üresedés, majd a Robert Gailbraith álnév alatt kiadott The Cuckoo's Calling, amiről gyorsan kiszivárgott, ki is a valódi szerzője. A krimi kezdeti szerény eladásai természetesen ezek után az egekbe szöktek- ha az írónő arra vágyott, a Potter-könyvekhez egyáltalán nem köthető művel arasson zajos sikert, akkor ez nem igazán teljesült, mert nyilván a lelepleződés után már senki nem úgy tekintett a Cuckoo's Callingra, mint előtte. 

Persze ez legyen a legnagyobb baja! A semmiből lett korunk egyik legismertebb szerzője, dúsgazdag, ráér saját kedvére további könyveket írni, amelyek lehetnek jók vagy sikeresek is- többé nincs rajta semmiféle nyomás. És mindezt úgy, hogy elsősorban magának köszönheti a sikert, hiszen amikor mélyponton volt, az írással próbált talpon maradni, és ez a kitartás hozta meg gyümölcsét. Mondhatni, ő is akkora legendává vált, mint legismertebb hőse, és ez azért igazán nagy szó.

0 Tovább

Átverés Marquez búcsúlevele

Már megint láttam megosztani egy irományt, amiről azt állítják, halála előtt vetette papírra a kiváló kolumbiai író, Gabriel Garcia Marquez. Nyilván meghatódva, könnyes szemmel olvassák az emberek, akik gyorsan posztolják is, jusson el mindenkihez a művész fontos üzenete.

A baj csak az, hogy neki semmi köze nincs ehhez az irományhoz. Ezen a képen látható az előadó: 

Igen, a bábu az. Az eredeti vers szerzője szintén művész, csak más műfajban utazik: a mexikói Johnny Welch ugyanis hasbeszélő, nem pedig Nobel-díjas író. A szöveget pedig egy előadáshoz írta 1996-ban, amit bábuja, Mofles adott elő.

Szóval amikor a magvas gondolatokat megosztja valaki, egy komédiás műsorszámának leiratát teszi közzé. Ami még rosszabb, ez a legenda egy évtizede, még Marquez életében(!) indult internetes körútjára, amikor az idős író romló egészségi állapota miatt páran úgy vélték, hamarosan eltávozik az élők közül.

Ehhez képest azonban felépült, és így szembesíthették a "búcsúlevelével" is. Ő egyáltalán nem volt boldog attól, hogy egy közhelyes, giccses szövegről hitte azt a fél világ, hogy tőle származik. És mostanában úgy fest, nem a könyvei halhatatlanok, hanem ez a hoax, mert azóta is rendszeresen felbukkan mindenfelé a neki tulajdonított írás. A fenti sztori ismeretében talán már érthető, miért kezdődik a versike egy utalással az előadó "személyére"- kérdés, ez vajon miért nem tűnt fel a megosztóinak:

"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám."

Ettől még tetszhet ez a szöveg bárkinek, egyetérthet a mondandójával, meg is lehet osztani. De aki Marqueztől akar idézni, olvasgassa az ő műveit, úgy hivatkozzon rá, és ne dőljön be egy ilyen régesrégi internetes hoaxnak, amiről pár perc keresés után kiderül az igazság...

0 Tovább

Randevú a Rámával

A scifi legnagyobb alkotásainak időtlensége mindig elgondolkodtat. Arthur C. Clarke sok évtizede született regénye, a Randevú a Rámával egészen fiatal koromban került a kezemben. Az ilyen könyveket mindig egy nagybácsi vagy egy idősebb fiútestvér nyomja az ember kezébe- az én esetemben az utóbbi volt a felbújtó.

Kétségtelen, ez a fajta irodalom inkább számít férfias műfajnak, a hölgyek nem mindig lelkesednek a fantasztikus témák iránt. Pedig az, hogy eljátszunk a gondolattal, mi történne, ha az űrből érkező intelligens lényekkel találkoznánk, tulajdonképpen mindenki fantáziáját megmozgatja. Persze ezer és egyféle módon lehet az idegen, szokatlan, más fajhoz tartozó lényekhez fűződő kapcsolatról iránt- vicces, de tulajdonképpen a vámpíros romantikus történetek is valami hasonlót dolgoznak fel.

Azért Clarke természetesen más. A jó scifi igazán amiatt időtlen, hogy nem valami jövőbeli útleírást akar adni, ami aztán úgyis elavul, hiszen sejteni lehet, tudni nem, hogy mi fog történni az emberiséggel pár évtized, évszázad alatt. A sztori sokkal inkább szól arról, az ember hogy viselkedik váratlan helyzetekben. Mit tesz, amikor a sajátjánál fejlettebb vagy fejletlenebb kultúrával találkozik? Noha van ilyenre példa, amikor egy elzárt helyen élő törzsre bukkannak antropológusok, egy idegen bolygón élő faj mégiscsak más.

A Randevú a Rámávalt én azért szeretem nagyon, mert a történetből átüt a zavartság, az ember bizonytalansága, amikor nem tudja, mivel áll szemben, mi vár rá, és egyáltalán, hogy kellene viselkednie. Nem valamiféle utópisztikus egymásra találást képzelnék el ilyen helyzetben én sem, hanem inkább egyfajta bénultságot, amikor azt sem tudjuk, mivel állunk szemben.

És pont emiatt nem kopott meg a sztori. Lehetnek elképzeléseink a jövőbeli űrhajózásról, tudjuk, napjainkban mi a realitás. Nyilván most máshogy vázolnánk fel egy bolygóközi utazásra alkalmas szerkezetet, mint pár évtizede, máshogy fejlődött a számítástechnika is, mint annak idején elképzelték. És mégis, ezek a részletek teljesen súlytalanná válnak a regényben, mert messze nem ez a lényeg.

Furcsa, hogy már olyan szép hosszú múltra tekinthet vissza ez a műfaj, hogy klasszikusai vannak. Vicces, amikor elavul egy jövőben játszódó mű, és izgalmas, amikor még mindig aktuális. Azt se tudom, hány éve olvastam először el a Randevút- másodjára tegnap, és most is nagyon tetszett. Időnként kalandozok az irodalom világában, más és más műfaj érdekel jobban, talán most egy kis scifi-nosztalgia időszakát élem, mert nemrég olvastam Asimov Alapítvány-regényeit is újra. Örülök, hogy egy kicsit visszataláltam az ifjúkori györekekhez, és már azon töröm a fejem, az újabb könyvek közül mit lenne érdemes elolvasni. Nem nagyon követtem ugyanis a történéseket az ős-Galaktika korszak óta, pedig nyilván nem zárult le a scifi története a kilencvenes években. Be kell pótolni a lemaradást, mielőtt magam is elavulok...

0 Tovább
123
»

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés