Olvasom, hogy egy 16 éves srác élete első fine dining éttermét nyitja meg New Yorkban. A menü laza 160 dollárba (45 ezer forint) kerül majd, és máris elfogytak a helyek októberig.

Flynn McGarry már egy éve címlapra került mint feltörekvő szakácsreménység a New York Times Magazine gasztrokiadványában. Állítólag már 12 évesen izgalmas vacsorákat rendezett a család barátainak, majd nagyon menő éttermekben dolgozott és tanult szerte Amerikában, sőt, még Európában is. Ezek után jött a saját étterem a trendi metropoliszban.

Természetesen vannak szakácsok, akik azért egy kicsit kiakadtak a média által sztárrá tett "séf" villámkarrierjén. Nyilván az ember kicsit irigykedik is rá, de az is tény, nehéz elképzelni, amint egy 13-14 éves gyerek pont olyan kiképzésben részesül egy pörgős éttermi konyhában, mint a bérükért keményen megdolgozó alkalmazottak. Persze ettől még lehet, hogy Flynn roppant tehetséges, és még magasabbra jut hamarosan, de van itt valami, amivel nehéz megbarátkozni.

Megjelent egy cikk, ami azt fejtegeti, a szimpatikus srác családi háttere mennyire volt meghatározó abban, hogy eddig jutott. Már kiskorában egy komplett éttermi konyhát hoztak neki össze, átépítve a családi házat. Azokra a bizonyos lakáséttermes estékre a család barátai voltak hivatalosak- hollywoodi színészek, filmesek, többek között Gwyneth Paltrow is lelkendezve írt főztjéről a blogján. Ugyanis a kedves szülők is ebben a körben mozogtak, apuka fotós, anyuka filmes, míg a drága nagymama az NBC egyik menedzsere volt. A kísérletezgetéshez szükséges drága, minőségi alapanyagokat is be kellett valakinek szerezni- szerintem kevesen küldik le a gyereket a gourmet-boltba, hogy vegyen magának pár homárt, és főzzön belőle amit a kedve tart. És persze Flynn magántanuló...

Aztán lássuk be, kellhettek jó kapcsolatok a sztáréttermes gyakornokoskodáshoz, mint ahogy az sem lehetett kis összeg, amikor Skandináviában igyekezett ellesni a szakma mesterfogásait Flynn. És vajon melyikünknek van olyan családi barátja, akinek van egy jó helyen levő, profi módon berendezett étterme New Yorkban, amit pár estére ingyen odaad, hadd játsszon az a gyerek főzősdit- 160 dolláros menüvel?

A fiú persze ezeket az állításokat visszautasítja, szerinte szülei átlagos, dolgozó emberek. Jó lehet hétköznapi családban élni az Egyesült Államokban, ha ez így igaz! És persze jó lehet abban a helyzetben lenni, hogy magabiztosan kijelentse, csakis a legjobb anyagokból dolgozik, nem fog 70 dollárért (20 ezer forint) ócska menüt árulni, csak azért, hogy olcsó legyen. Mondani sem kell, Flynn vevő lenne egy reality-sorozat ötletére is- főzni is jó, de a médiában pörögni sem utolsó dolog.

Meglehet, a srác tényleg nagyon jó, és én meg csak irigy vagyok. De valahol azt érzem, nem ártana, ha beismerné: az átlagostól messze jobb lehetőségekkel rendelkezik, így valósíthatja meg álmait. Persze, neki is kellett munkát beletennie az egészbe, ám tisztán kell látni, piszok mázlista. Nyugodtan be lehet ismerni, hogy a család pénze nélkül ő még csak ütött-kopott lábasokban párolná a zöldséget, bármennyire szeret főzni, és nem ugrana be hozzájuk Gwyneth Paltrow egy kis kóstolóra.

Nem szégyen az, ha valamiért valamiből több jut az embernek. Nekem ugyan konyhát nem rendeztek be, sőt, gazdag gyerek se voltam, de ha arra gondolok, Afrikában tiszta ivóvíz se jutott sok kortársamnak, bizony mázlista vagyok, amiért ott nőttem fel, ahol volt iskola, ennivaló, közbiztonság, meg hasonló dolgok. És ennek a háttérnek köszönhetem azt, hogy sokkal könnyebb életem volt, mint nekik. Ez azért néha kicsit helyreteszi az embert.

Flynn abban a helyzetben van, hogy baromi könnyen elszállhat magától. Világa egy burok: jómódú fehér szülők gyerekeként főzőcskézik a sztorijára vevő, szintén jómódú fehéreknek. És ugyan most az ő történetét emeltem ki, de még rengeteg hasonló sorstársa lehet, akiknek szülei piszkosul támogatják a demokráciát, büszke Obama-szavazók, sőt, akár 500 dollárt is küldenek a szegényeket segítő alapítványnak- de vérig sértődnének, ha a gyerekeküket nem sikerülne a legjobb iskolákba, aztán meg a Yale-re vagy a Harvardra benyomni.

Sokan mondják, egyre inkább arrafele tartunk, hogy két párhuzamos világ fog létezni egymás mellett ugyanazon országon belül, melyek között az átjárás szinte reménytelen. Az ifjú séf például tipikusan olyan figura, aki kizárólag az egyik rétegben létezhet, ott tudja magára felhívni a figyelmet, ott adhatja sorra az interjúkat. Magabiztosan nyilatkozgat a minőségi alapanyagokról, jövőbeli terveiről, hiszen eddig is minden könnyen jött, ezután is kinyílnak előtte a többség számára bezárt ajtók. Más kérdés, hogy léte talán nem is zavarja a hasonlókról nem is álmodó szegény fiatalokat: nekik nem futja se menő gasztromagazinokra, se méregdrága fine dining vacsorákra...