A finn oktatási modellt emlegetik mindenfelé a napokban, mert állítólag ott arra készülnek, hogy a formális, korábban jól ismert tantárgyak helyett témakörökkel foglalkozzanak. Egy-egy téma körüljárása során pedig komplex módon kerülhet szóba a matematika, a történelem, a biológia vagy bármely más szakterület is. A lényeg az, hogy ne tankönyvet tanuljanak a diákok, hanem az életre készüljenek fel, szerezzenek a jövő szempontjából a mindennapokban, munkában is jól használható ismereteket.

Ez egy szép elv, de én úgy vagyok vele, minden elmélet annyit ér, amennyit meg lehet belőle valósítani. Azt hiába próbálja velem bárki elhitetni, hogy ettől önmagában minden szép és jó lesz: a tanárok felkészültsége, a diákok megfelelő hozzáállása mellett szükséges a társadalom támogatása is, ami a tudást értékeli.

Ebből következően gondolom azt, hogy jó iskolában, jó tanárok itt nálunk is tudnak értelmes, felkészült gyerekeket megtanítani ezer hasznos dologra. Nem az a kérdés, minek nevezzük a tantárgyat, az a kérdés, mi folyik az órán. Most is lehet kreatívan, ötletesen, vagy éppenséggel vasszigorral tanítani.

És hiszem azt, hogy a magyar tanárok jelentős része is képes bármilyen korszerű felfogáshoz alkalmazkodni. Most persze a finn modellről szóló cikket megosztók egy jelentős része azt is hozzáteszi, ez nálunk lehetetlen, a mi tanáraink erre alkalmatlanok, nem való nekik ez a felfogás és így tovább. Valljuk be, kicsit tanárellenes a hangulat. És a finnek egészen biztosan nem mennének semmire a remek ötleteikkel, ha a tanár és a szülő folyamatosan gyanakodva méregetné a másikat.

Van bőven képzett tanárunk, sokuktól nem idegen a másféle felfogás. De én megértem azokat, akik nem törik magukat. Ha a diák lusta és nem jók a jegyei, akkor nem őt vonják kérdőre először, hanem nyilván a gonosz pedagógust. A parlamenti választásokhoz igazodva jönnek elő új alaptantervek, az új kurzushoz igazodó könyvek. És persze a fizetés is változik, ilyen-olyan besorolások között lavírozó tanárok számolgatnak, akkor most bárki honorálja-e a befektetett pluszmunkát, vagy inkább csak le akarják majd állítani, nem kell itt pattogni, daráld le a tananyagot és ne akarj kreatívkodni. Arról nem is beszélve, hogy vajon melyik iskolában van a tanárnak szabad kerete arra, hogy meg is tudja valósítani újszerű ötleteit? Ahol fénymásolópapírra se futja, ott nehéz interaktív oktatásba fogni.

Szóval én nem csak a tanárokban keresném a hibát. Nézzük meg, tudnának-e más felfogásban dolgozni, nyitottak-e az újdonságra, tudnak-e alkalmazkodni a változásokhoz! Ám úgy, hogy ezeket az újszerű koncepciókat támogatja a politika, a társadalom is, nem pedig kicsinyes célok miatti összecsapások színtere lesz az iskola. És persze hosszabb távon kellene gondolkodnia mindenkinek, nem pedig a feje tetejére állítani mindent négyévente.

Vissza lehet állítani az iskolák és a tanárok megbecsülését. Nem is kell sok hozzá, először gondoljunk vissza arra, hogy bizony szinte mindannyiunknak volt fontos, meghatározó tanára általánosban vagy a középiskolában. Kit szeretni lehetett, más képes volt a számunkra ideális irányba orientálni minket, és volt olyan is, aki csak követelt és számonkért, de úgy, hogy ma is tudunk alapozni az ott begyakoroltakra. Természetesen rossz tanárt is ismertünk, és én is szoktam általánosítva morogni rájuk, pedig ez nagy hiba, mert elég lenne a saját emlékeimhez visszanyúlni.

Például az én műszaki középiskolámban akadtak igen komoly szakmai hátterű és felkészültségű tanárok. Volt egy, aki nem törekedett arra, hogy különösebben imádják a diákjai, viszont amit fizikából, feladatmegoldásból megtanultunk, az végigkísért az egyetemen, sőt, ma is hasznát veszem. A régi időkben pedig több volt az olyan, iparban hírnevet szerzett szakember, akinek a tudása megkérdőjelezhetetlen volt. Apám ugyanabba az iskolába járt három évtizeddel korábban, mint én, és máig tudja sorolni, milyen nagyszerű mérnökök tanították. Volt, aki a szakmát szerette, de a tanításnak az osztályozós része egyáltalán nem érdekelte, ezért év végén elővette a naplót, minden diák nevét felolvasta, majd közölte az osztályzatot: "Vagy jobb, vagy rosszabb- hármas."

Ha úgy nézzük, ez már maga a témakörös tanítás. Az osztályzat lényegtelen, egy konkrét szakmai probléma felvetése, megoldása van a középpontban, aminek megértéséhez szükség van más területeken való jártassághoz. És biztos vagyok benne, akadtak még bőven ilyen tanárok, akik az alap fizikán vagy történelmen túl be tudtak vonni más dolgokat is egy tanórába. Csak épp ezeknek a tanároknak olyan tekintélye volt, hogy egyetlen szülőnek sem juthatott eszébe beszólni, miért nem a tankönyvet tanítja és kéri számon betűre. Ha mégis volt aki ilyen merészségre vetemedett, mindig megvolt rá a megfelelő, korrekt válasz. Nálunk például a fizikakönyvet elő sem vettük, tanárunk szerint nem voltak alkalmasak, gyakorlatilag az órákon lediktált nekünk egy jobb, használhatóbb tankönyvet. Volt benne kiemelés, aláhúzás, minden. És egy év alatt három spirálfüzetet írtunk egy tele, ami benne volt, az többet ért mint a "hivatalos" tankönyv. Ilyen embernek aztán lehetett okoskodni kívülről...

Ma viszont már neki is nehéz dolga lenne. Nem tudom, régen jártam középiskolába, bizonyára sokminden megváltozott, amit hallok a fiatalabbaktól, az nem túl biztató. De simán lehet itt is közelíteni a finn modellhez, csak bízzunk a tanárokban, teremtsük meg számukra a feltételeket, ne módosítgassuk a szabályokat az aktuális politikai széljárásnak megfelelően és persze a diákokban is tudatosítsuk, nem értünk, magukért járnak iskolába. Régen megvolt ez a fajta konszenzus, és nem meglepő módon sikerült a hagyományos tantárgyalapú modellel is nagyszerű tudósokat, mérnököket, bölcsészeket képezni.

A jó modell nem arról szól, hogy tantárgy helyett projektek vagy témakörök vannak, hanem arról, a társadalom mit gondol az iskolákról. Ha mi nem tudunk felzárkózni, azt nem a tanárokra kell fogni kizárólag- közös munka, mindannyiunk hibás benne.