A dán Laid Back zenekar pár világslágerrel tette le a névjegyét a nyolcvanas években. Az 1983-as Sunshine Reggae-t nyaranta gyakrán játsszák még manapság is a rádiók, míg az 1989-es Bakerman fiatalkorom egyik legnagyobb hatású dala volt. A különleges hangzású zene, a furcsa szöveg roppant egyedi és fülbemászó volt, bármikor fel tudom idézni. És a klipre is sokan emlékeznek, amiben a zenekar tagja ejtőernyővel ugranak ki egy gépből, és úgy "muzsikálnak".

Bevallom, akkoriban nem is nagyon figyeltem a klip végén a stáblistára, de ha figyeltem volna is, akkor se nagyon mondott volna semmit a fiatal dán rendező neve: Lars von Trier. Csak később, az Európa megnézése után tartottam számon, és a kilencvenes évektől a nagyvilágban is ismert, elismert alkotó vált belőle, Hullámtörés, Táncos a sötétben, Dogville, A nimfomániás- legendás, díjazott filmek.

Ehhez képest érdekes újranézni a Laid Back videoklipjét. Bár von Trier koncepciója a zuhanásban felvett "koncerttel" kétségkívül hatásos, de lássuk be, ez mégiscsak a zenéről szól: ha a Bakerman nem lett volna annyira jó, a klipet is jobban elfelejtjük. Így viszont visszaemlékezhetünk a szabadon eső szaxofonosra, a rózsaszín cicaruhában ugró vokálosokra és így tovább. 

Nem a dán rendező volt az első, aki klipekkel kezdett, de másoknál jobban számon tartom, honnan is indultak- én legalábbis így vagyok ezzel, amiben közrejátszott tudatlanságom. A mostanában fura viselkedéséről is ismert von Trier esetében viszont valahogy olyan nehéz volt elképzelni, valamikor ő is könnyűzenében utazott, bőrdzsekis fiatal vagány volt...