Október 17-én volt a sokáig eltusolt 1961-es párizsi rendőrségi mészárlás évfordulója.

A második világháború után szép lassan elkezdtek darabokra hullani a gyarmatbirodalmak, sok ország nyerte el függetlenségét. A brit birodalom mellett a franciák is érzékeny veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni, Marokkó és Tunézia után Algéria is önállóságra vágyott. Az elszakadás viszont nem ment könnyen, Algériában véres összecsapások zajlottak.

A Franciaországban élő algériai származásúak is kiálltak az ország függetlenségéért. Voltak akik erőszakos eszközökhöz nyúltak, pokolgépeket robbantottak, több tucat rendőrt gyilkoltak meg mások viszont békésen tüntettek, béketárgyalásokat sürgetve.

Maurice Papon, Párizs rendőrfőnöke kijárási tilalmat rendelt el az arabok lakta városrészekben. Durva razziák kezdődtek aminek sokan estek áldozatul, és Papon állítólag kijelentette, semmilyen atrocitás nem számít, megvédi a rendőröket. Így amikor a Szajna partján algériai tüntetők vonultak fel, páratlanul durva rendőri fellépés volt a válasz.

Hivatalosan csak két ember vesztette életét, de még napokkal később is halásztak ki holttesteket a folyóból. A hivatalos szervek sokáig tartották vissza az adatokat, évtizedekkel később derült ki, hogy több tucat embert mészároltak le. Pontos számot mindmáig nem lehet tudni, vannak akik száz és háromszáz közöttire teszik azt, hányan vesztették életüket a tüntetők közül, mások szerint 40-50 ember veszthette életét. Természetesen fontos tényezője volt az erőszaknak az, hogy az algériai ellenállók annyi rendőrrel végeztek az évek alatt, tehát nem csak ártatlan és békés muszlimok voltak Franciaországban.

Az ügyből olyannyira nem volt botrány a valós események elhallgatása miatt, hogy Papon a hetvenes évek végén még miniszteri bársonyszéket is kapott. Politikai karrierje akkor tört meg, amikor kiderült, együttműködött a németekkel a megszállás idején, és tevékenyen segítette 1600 zsidó deportálását. Hosszú éveken át tudta késleltetni az ügy tárgyalását, végül 1998-ban ítélték el.

Valószínűleg az 1961. október 17-én lezajlott tüntetés véres szétveréséért senkit nem fognak már bíróság elé állítani. A történet tanulsága leginkább az, hogy ma, amikor egyfajta ártatlan elszenvedőként állítják be az európaiakat az erőszakos muszlimokkal szemben, ne feledjük, nekünk is vannak sötét foltok a múltunkban. 

Mindez nem menti fel egyáltalán a mai terroristákat. A fenti történet csak azt igazolja, hogy aki akar, az talál indokot az erőszakra, és minden oldalon megvoltak és megvannak azok az emberek, akik szerint ez a megfelelő válasz. Így aztán kár reménykedni abban, hogy egyik pillanatról a másikra kitör a világbéke, mert mindig lesz olyan, aki tárgyalás helyett inkább folytatja a harcot...