Egy friss pályázat díjazott képei igazolják, egy mobiltelefonnal a kézben is készíthet jó fotót az, aki tehetséges. Más kérdés, hogy a mai korszerű mobilok technikailag is elég erősek, de az változatlan maradt a fotózás hőskora óta, hogy nem a gép számít, hanem az, aki a gépet a kezében tartja.

1899. július 17-én született az egykori hollywoodi színészlegenda, James Cagney.

Az ír és norvég felmenőkkel rendelkező Cagney elsősorban kemény gengszter szerepeiről ismert, ehhez képest érdekes, mi volt az első munkája a szórakoztatóiparban: női ruhában táncos volt egy darabban. Ezt a tudást a későbbiekben is kamatoztatni tudta, musicalekben is felbukkant, egyetlen Oscar-díját is zenés filmért kapta.

Mindmáig a legnagyobb férfi színészek között tartják számon az ösztönös tehetségű, jellegzetes beszédű Cagney-t. Kicsit beleragadt a gonosztevők szerepébe: The Public Enemy, Angels with Dirty Faces, White Heat- sok ilyen feladatot osztottak rá, ám a meglehetősen öntörvényű, érdekeinek sikeresen érvényt szerző színész kiharcolt magának vígjátéki szerepeket. És ezekben sem volt akármilyen...

1961-ben vonult vissza a filmezéstől, mivel úgy érezte, elég volt számára ennyi a színészkedésből. Onnantól farmjával foglalkozott, visszavonulva a nyilvánosságtól. Csak két évtized múlva tudták meggyőzni, térjen vissza egy kicsi, de fontos szerepre Milos Forman Ragtime című filmjébe.

James Cagney sztároktól szokatlan módon arról is ismert volt, hogy soha nem csalta meg feleségét, akivel 64 éven át élt együtt, egészen 1986-os haláláig. Túlzás lenne azt mondani, hogy a mai fiatalok lelkesen falnák a klasszikus hollywoodi gengszterfilmjeket, így aztán Cagney neve is egyre szűkebb körben lesz ismert. Ha van lehetőség rá, érdemes legalább egy-két filmjét megnézni, hogy lássuk, honnan merítenek az évtizedekkel később dolgozó alkotók...

Furcsa ezeket a nagyjából egy évszázada készült képeslapokat nézegetni, amik a női jogokért küzdő szüfrazsetteket figurázták ki.

Éppenséggel nem vagyok feminista, töredelmesen bevallom, a mozgalom túlzásait is felvont szemöldökkel szemlélem. Ám azt nem vonnám kétségbe sose, hogy a nőknek is járnak ugyanazok a jogok mint nekem, például ha akarnak, szavazzanak (bár mostanában nem tudom ennek mennyire kell örülni).

De könnyen magam is lelkes támogatója lennék az ügyüknek, ha efféle képeslapok lennének láthatóak mindenfelé. Félelmetes, hogy szinte semmi nem változott az anti-feministák érvrendszerében ennyi idő alatt: a szüfrazsettek mind erőszakos, öregedő, senkinek nem kell vénlányok, egyébként is egy nőnek otthon a helye, mert a gyereknevelés nem a férfi dolga. 

Hát, azt hiszem, tisztelet illeti a nőket, akik az ellenszéllel szemben is kiharcolták a jogaikat, és nem engedték hogy lakatot tegyenek a szájukra. Hiszek benne, hogy mindannyiunknak jobb, ha férfi és nő egyenjogúsága nem lehet kérdés.

Egy lengyel művész, Malgorzata Chodakowska olyan szökőkutakat álmodik meg, ahol a bronzból mintázott figurákat a vízsugarak által létrehozott formák egészítenek ki.

Manapság persze állandóan megy rajta az okoskodás, mi a szép, melyik alkotás az ami "párbeszédet folytat a környezetével". Elemzésbe nem mennék bele- ezek egyszerűen csak jól ki vannak találva és jól is néznek ki, és ez sem utolsó dolog.

Néha meglepő trükkökkel élnek azok a fotósok, akiknek képeit aztán ezrek osztják és lájkolják. Van, amikor maketteket használnak fel, máskor a digitális utómunka segít, de az ügyes helyszínválasztás, a jó látószög is becsapja a nézőt. Alkalmanként pedig egész csapat kell ahhoz, hogy elkészüljön a nagy alkotás...