Egy jó fotós úgy tud dolgozni az árnyékkal, hogy az a végső kép nagyon is hangsúlyos eleme lehet.

Adam West születésnapján idézzük fel a régi, vígjátéki tévés Batman-korszakot.

A ma 88 éves amerikai színész nevét a Family Guy-rajongók is ismerhetik, ő adja a hangját Adam West polgármesternek a rajzfilmsorozatban. Ikonikus szerepe azonban Batman volt, a hatvanas évek mára kultstátuszba emelkedett sorozatában.

El sem tudjuk képzelni, micsoda tempóban dolgoztak akkortájt a tévések: három szezon alatt 120(!) 25 perces epizódot forgattak le. A mai komor hangulatú Batman imázshoz képest színesebb, lazább, könnyeddebb volt az egész, ami inkább szórakoztató komédia volt, mint kőkemény szuperhős-sztori.

Az epizódok fénypontja pedig a verekedés volt, amikor Batman és társa, Robin kiosztott pár pofont a rosszfiúknak. A Bud Spencer- Terence Hill filmeket idéző akrobatikus, vicces elemekkel tűzdelt bunyókban nem folyt vér, igazán családbarát jelenetek ezek- de legendássá amiatt váltak, hogy a készítők a csattanásokat és püföléseket szöveges bevágásokkal illusztrálták. Innen lehet hát ismerős sokaknak a "Kapow!!!" szó, ami szinte mindig felbukkant a verekedések során... Ebből a részből sem maradhatott ki, amikor Batmanék épp Pingvinnel és a bandájával számolnak le.

Az internet pedig tele van hasonló válogatásokkal, amik hosszú ideig életben tartják majd az Adam West-féle Batman legendáját...

Ide jut a világ: Sándor Ezsi új könyvét igencsak megszerettem.

Bizonyára az én nagy hibám, hogy korábban nem igazán ismertem Sándor Erzsi nevét. A rádióban, amikor még annak idején hallgattam, többször követtem a körkapcsolást, mint másféle műsorokat, így nem találkoztam a riportjaival. Persze nem tudtam azt sem, hogy a színészi hivatást cserélte fel a rádiózásra. (Igen, utánaolvastam a karrierjének, találtam is róla egy színházi képet a Hungaricanán, és ez a könyvben sincs benne...)

Ugyan azt mondják, a közösségi oldalak elidegenítenek, de pont ott láttam, egy ismerős ajánlott egy Sándor Erzsi-interjút, amiben a könyvéről beszélt. Elnyűttem már pár könyvet életemben, megbíztam annak az embernek a lájkjában, furcsának tűnt a becézett névforma, és egyébként is mindenfélére rákattintok: beleolvastam a beszélgetésbe.

Tudom, hogy a könyvről kellene beszélnem, ígérem, mindjárt ott tartok, de kell még egy személyes kitérőt tartanom. Sose tagadtam, kedvelem az értelmes embereket. És különösen elfogult vagyok az okos nőkkel; az okosságot nem diplomákban mérem, hanem szellemességben, humorérzékben, öniróniában. Tízből nyolc és fél interjú unalmas és semmihez nem csinál kedvet, de konkrétan Sándor Erzsinek meglehetősen átütő az egyénisége. Az első, véletlenül fellelt beszélgetés után elolvastam még egy-kettőt, és azt gondoltam, ezt a könyvet meg kell vennem, bármi van benne.

Egyébként csak úgy magamtól biztosan nem vennék le a polcról egy Anyavalya című kötetet. (Ez az én előítéletességem, bevallom, a címmel nehezen barátkoztam meg, sőt, az egymással szembeni ellenérzéseink megmaradtak, szerintem legalábbis még mindig gyanakodva néz rám.) Ha csak a betűtípus számítana, no meg hogy a gerinc színe beleilljen a nappali belsőépítészeti stílusába, akkor talán nem is mentem volna el a könyvesboltba. Szerencsére nálam mindig káosz uralkodik, elfér egy újabb könyv a borítótervtől függetlenül, és úgy gondoltam, a számomra kicsit furcsa címen kívül még olvasnék belőle pár oldalt, tehát fel kell kutassak egy példányt. Tényleg kutatni kellett, mert az utolsó jutott nekem; ez is jó ómennek számítana, ha babonás lennék.

A lényeg, hogy ilyenkor az ember már eljut abba az állapotba, hogy el kell olvasnia azt az Anyavalyás könyvet. Ami erősen önéletrajzi, olvasmányos és jó. Nem úgy jó, mint valami kalandregény; nem róhatom fel Sándor Erzsinek, hogy miért nem írt arról, miként kapott nindzsakiképzést a finnországi pampákon, hogy beépüljön Idi Amin unokatestvérének kiadva magát az ugandai katonai vezetésbe, ha ehhez képest a valóságban anyukájával kavicsokat rakosgattak egymásra egy szobor talapzatánál. A kérdés az, hogy az utóbbi téma is lehet-e annyira erős, mint az előbbi.

És igen, lehet. Mert egyszerűen a könyv jól van megírva. Mert úgy van megírva, hogy a kavicspakolás is jelentőssé válik, hiszen olyan mozzanat, amihez hasonló mindenki életében előfordult, és ma bármennyire apróságnak tűnik, akkor és ott roppant fontos volt, tétje volt. Hiába gondoltam, hogy én egész más háttérrel bírok, mégis van valami közös bennünk, mert jobban magam tudom elé képzelni ezt, mint egy dzsungelharcos fikciót. Csak persze kell a szerző, aki ilyen epizódokat úgy idéz fel, hogy átérezzük a maguk jelentéktelenségében is jelentős mivoltát.

Abban nem hiszek, hogy más embert teljes mértékben "megérthetek", mert ír az életéről egy könyvet. Viszont, ha jól van megírva, virtuálisan találkozok egy emberrel, akit lehet kedvelni, tisztelni, utálni, ami épp tetszik. (Ugyanaz a könyv más és más hatást érhet el más és más olvasónál, ugyebár, sőt, az egész fejezetenként ingadozhat.) Az Anyavalya pedig "Sándorerzsis", pont, mint az interjúk. Nem az a mesélő, aki felolvasás közben megsimogatja az ember buksi fejét, aztán beiktat pár mély hallgatást, hanem inkább aki egy pici szurkapiszkával ráz fel, amikor elérzékenyülnék. "Ennyit bírsz? Inkább haladj még egy pár oldalt, ha már megírtam...", mondaná talán.

Tudjuk, a régi családi sztorik egy része a legendák ködébe vész, nosztalgikus vagy kaján mosollyal meséljük ezeket, hozzátéve, "talán így volt". Aztán vannak azok a dolgok, amiket átéltünk, amik élénken élnek bennünk, amikről elmondhatjuk, "bizony így volt". És ott vannak azok a fájó történetek, amelyek, ha nem is velünk, hanem a szeretteinkkel történtek, de örökre belénk ivódtak, és amikről a világba kiáltanánk: "igenis így volt!"

Az Anyavalyában igazán elegánsan teremt ezek közt egyensúlyt Sándor Erzsi. Olvasás közben jutott nekem mosoly, fejcsóválás, meglepődés, és persze voltak olyan részek, amik után az ember tart egy kis szünetet. (Nem túl nagyot, mert sose értem volna a könyv végére.) Aztán a hosszúra nyúló szünetek jöhetnek majd a befejezés után; én is töprengtem ezen a bejegyzésen pár hetet. Ami biztos, hogy Sándor Erzsi a szomorúbb, megrázóbb emlékeket felidézve is büszke, vagy nyersen őszinte. A méltósága legalább annyira fontos, mint az, hogy ugyanolyan iróniával tud tekinteni magára, az életére és a világra. (Azért nem kell az előbbieket annyira komolyan venni, nem kell birokra kelni a könyvvel, mert a szöveg olvasmányos.)

Nem akarok fejtegetésbe bonyolódni arról, kinek ajánlom ezt a könyvet. Önéletrajzi, jól megírva, egy izgalmas egyéniség tollából- akinek ennyi elég, úgyis megszerzi. Úgy hiszem, aki ismeri a nevét, az hallott a könyvről, talán meg is vette már. Az információlavinában viszont kevés új emberhez jut el, hogy van itt valami, jó, érdekes- én inkább kivétel lehetek, mint szabály. Tudom, az olvasás alapvetően rossz, mert az embernek munka után van rá lehetősége, és így elvonja az időt a kedvenc tévéműsoraink megnézésétől, de reklámszünetekben csak lehet haladni pár oldalt, pláne amilyen hosszúak manapság a reklámblokkok és ajánlók. (A fejezetek nem túl hosszúak, ez is a kezünkre játszik.)

Az a helyzet, hogy minden nyavalygásunk ellenére születnek ma is jó dolgok. Nem akarok se értékkel, se fontossággal dobálózni, lassan az ilyen fogalmak is kiüresednek. Az Anyavalyától nem leszel sokkal jobb, okosabb vagy szebb (ez utóbbi biztos, most ellenőriztem a tükörben), mégis megéri a ráfordított időt. Többet lobbizni nem akarok, úgyse én győzök meg senkit, hanem sokkal inkább Sándor Erzsi. Mázli, hogy ő nem szorul rá az én ajánlásomra, mert anélkül is megáll a lábán. Nagyon is.

Viszont visszakanyarodva kicsit saját magamra: azt is szerencsésnek tartom, hogy az internetkavalkád hülyeségei vagy dühítő közéleti hírei mellett lehet még jó dolgokra is bukkanni, remek embereket megismerni, akár egyoldalúan is, ha egy picit nyitott (netán túlságosan kíváncsi) vagyok. Gondolkodó lényként még itt és most is menő létezni- többen rádöbbentettek már erre, most pedig Sándor Erzsi és az Anyavalya erősített meg benne. Én pedig komolyan hálás vagyok ezért.

Az iskolai táblákra készít remek reprodukciókat egy japán tanerő, Hirotaka Hamakasi.

Nincs mese, a beletett munkától függ, az iskolai tanárok mekkora presztízst harcolnak ki maguknak. Tudom, tudom, nincs anyagi megbecsülés, meg ott van a KLIK, egyébként is csak a gondok-bajok, de... Mindig voltak, vannak, lesznek tanárok, akiket a körülmények csak akadályozni tudnak, tönkretenni nem. Egyszerűen azért, mert dolgozik bennük valami különleges. Sok ilyen tanárt kívánok a gyerekeknek!

Ma 62 éve készültek a híres fotók Marilyn Monroe-ról.

Noha a filmjeit mostanság talán ritkábban vetítik, Marilyn ma is legenda. Pedig elég rögös útja volt a Norma Jean Mortensen néven született lánynak a sztárságig: nevelőotthonok, elsietett házasság, gyári meló, meztelen fotózások után, az ötvenes évek elején fedezték fel a film világában. 

A jobb és rosszabb alkotások sorában nem számít igazán jelentősnek a The Seven Year Itch. Ám a hírverés miatt az egyik jelenetet újságírók és érdeklődők sokasága előtt vették fel New Yorkban 1954. szeptember 15-én: Marilyn és partnere egy moziból lép ki, amikor a metró menetszele magasra libbenti a szoknyáját. A csábos főszereplő pedig nem rendezi kapkodva az engedetlen ruhaneműt, hanem kacéran élvezi a pillanatot.

A stábfotós, Sam Shaw ötlete volt, hogy ez a momentum kerüljön a plakátokra, ezzel hirdessék a filmet. Aztán a filmet már alig ismerik, de Marilyn szoknyás fotójában ezernyi helyen bele lehet futni. A színésznő később igyekezett komolyabb szerepeket vállalni, de sok ideje nem maradt megmutatni tehetségét: 1961-ben máig tisztázatlan körülmények közt hunyt el.

És hogy működik a filmipar? A nagy felhajtással megrendezett felvétel a kíváncsiskodók által keltett hangzavar miatt használhatatlan volt, így azt újra kellett venni Los Angelesben egy stúdióban...