A budapesti Víz világtalálkozó egyik kísérőprogramja egy látványos ingyenes fotókiállítás.

A Várkert bazár kerítésére kifüggesztett 41 fotó igazán látványos módon mutatja be, a hazai természetfotósok élvonala milyen vízzel kapcsolatos képeket alkotott az utóbbi években. Összesen 26 neves alkotó képviselteti magát a tárlaton, ahol láthatóak tengerek és óceánok, apró lények és lenyűgöző tájak, különféle színek és formák.

A tárlat 2017. január 2-ig tekinthető meg. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy a szervező és kurátor Radisics Milán által vezetett sétán nézhettem meg a képeket, és néhány olyan alkotó is jelen volt, akiknek képeit beválogatta, így maguk is beszélhettek azokról. Mivel a búvárfotózásban otthonosabban mozgok, örömmel láttam, hogy ismerőseim, barátaim fotói is helyet kaptak a válogatásban.

Tehát aki teheti, annak javaslom, hogy tegyen egy sétát ezeknél a képeknél. Az alkotások mellett rövid leírás és a fotós bemutatkozása is olvasható, érdemes egy kis időt rászánni a látványos kiállításra.

Ismét nagyon "merész" képsorozatot osztottak meg: az új Pirelli-naptárban szereplő különböző életkorú híres színésznők smink nélkül áltak kamera elé.

Ilyenkor én mindig töprengek, tulajdonképpen ki is a vagány? A nők, akik bevállalják, hogy annyi idősek, amennyiek? Ezt éppen megnézheti bárki a Wikipedián is. A fotós? Ő csak megbízást teljesít, és ha ügyes, így is tud jó fotókat csinálni. A cég? Neki az is reklám, ha agyonkozmetikázott és -retusált csajokat tesz a naptárba, meg az is, ha hírességeket.

Szóval nem formabontó képsorozat ez. Az én szememben Nicole Kidman vagy Helen Mirren filmjei nem lesznek se jobbak, se rosszabbak azért, mert pár fotón nincsenek kimázolva. És egy ilyen képsorozatra jut egy tucat olyan reklám és címlap, ahol totálisan belenyúlnak a képekbe utólag, mert a lényeg az eladás. Tort ül az álszentség! Ettől függetlenül ezek a képek nem rosszak- s tisztelet a nőknek, akármivel foglalkoznak, akárhány évesek.

A Life magazin 1942-ben külön képes cikket szentelt a helyes csókolási technikának. Nem szerencsés túl messziről odahajolni a képek szerint, inkább finoman átölelve kellene megcsókolni a lányt, de karosszékre nem kell ledönteni, mert az már túlzás. Mik ki nem derülnek!

Megjegyzem, ma ezen talán mosolyoghatunk, de... Elnézve a párt nehezen találó, sodródó embereket, a furcsa példákat követő fiatalokat, talán mégsem ártana néhány gyakorlati útmutató az efféle hétköznapi élethelyzetekre. Persze ma is születnek fejtágító dolgok, de inkább csak arról, mi számít szexuális zaklatásnak, hátrányos megkülönböztetésnek- pedig időnként jól jöhetne a kellemes témákban a felvilágosítás.

A Queen legendás dala, a We are the Champions zenei kíséret nélkül borzongatóan izgalmas.

Freddie Mercury már hosszú-hosszú évek óta nincs köztünk, de átütő énekhangja azóta is utánozhatatlan, felülmúlhatatlan. Úgy is az, ha halljuk mögötte a rockzenei hátteret, de anélkül pedig szinte leesik az ember álla, ha hallgatja. Tudom én, hogy van X-Faktor és Star Academy, de azért megbocsásson nekem a világ- ez egy másik kávéház.

Az ötvenes évek Amerikájában még a legendás hős nevét is ki akarták törölni a könyvekből.

Mostanság ott tartunk, hogy a saját történelmünket jelentő kommunizmusról is keveset tudnak a fiatalok, arról pedig nálunk minden bizonnyal még kevesebbet hallanak, hogy a tengerentúlon hisztérikus küzdelembe kezdtek a "vörös veszedelem" ellen. A mccarthyzmus Joseph Raymond McCarthy szenátor nevéhez fűződik. Azzal vádoltak rengeteg embert, közéleti személyiséget, hogy a kommunistákhoz húznak: az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé berendelteknek igazolni kellett, hogy nem a szovjetek ügynökei. Rengeteg embert lehetetlenített el ez a boszorkányüldözés- elég volt valaki lekommunistázni, és máris bajba került.

Az örvenes évek elején indul mozgalom eleve elég szélsőséges volt, de akadtak elképesztő vadhajtásai is. Ezek jeles példája volt, amikor 1953. november 13-án egy hölgy, Mrs. Thomas J. White az Indiana Textbook Commission részéről javasolta, hogy az iskolások könyveiből tűnjön el Robin Hood. A nottinghami erdőben működő, szociálisan érzékeny útonálló vezérelve ugyanis az volt, hogy a gazdagoktól elvett vagyont a szegények közt osztotta szét, és Mrs. White szerint ezzel a lopakodó propagandával magát a kommunizmust hirdették a gyerekek közt.

Az ötletnek gyorsan híre ment, és egészen magas szintig eljutott Indiana államban. Némi vizsgálódás után úgy döntöttek, Robin Hood maradhat a könyvekben. Ám Angliában is hallottak az esetről, és persze brit humorral reagáltak arra, hogy a híres hős kommunista lenne. Sőt, még a Szovjetunióban is viccet csináltak a felvetésből. 

Az Egyesült Államokban viszont volt aki komolyan vette. Néhány egyetemi hallgató megalapította a cenzúra ellen tiltakozó Zöld toll mozgalmat, mert felháborította őket a szűklátókörűség. Az a fajta esztelen kommunistaüldözés, ami végül az ötvenes évek végére meg is bukott, sok embert tett tönkre. Persze a történet másik fele az, hogy akik itt, a vasfüggöny mögött éltek a sztálini időkben, tudtak volna mesélni arról, miféle árnyoldalai vannak a kommunizmusnak és miért kell harcolni ellene. Ma már mindez jórészt történelem, és jó lenne, ha nem feledkeznénk el egyik oldal túlkapásairól se, mert egyszer még hasznosak lehetnek ezek a tapasztalatok.