Aprópénzből készíteni mozaikszerű padlódíszítést? Érdekes ötlet, csak persze egy kicsit macerás munka.

Megmondom őszintén le tud nyűgözni a lakberendezési kreativitás, ötletesség, még akkor is, ha éppenséggel adott megoldást nem tudom otthonomban elképzelni. Tudom, manapság tele van minden önjelölt dizájnerekkel, belsőépítészeti gurukkal, de aztán a munkáikat nézve valójában semmi maradandót nem mutatnak fel, vagy blogjaik csak külföldi cikkek átvetélével foglalkoznak. 

Amikor viszont valaki nekiáll és egyesével lerakosgat egy raklap penny-t, abban van valami vagány. Fogalmam nincs, nálunk nem számítana-e büntetendő pénzrongálásnak egy hasonló megoldás. Persze érdekes belegondolni, ez egyszerre látványos de valahogy mégis jellemzően mai, hiszen a szó szoros értelmében látható a dizájnba beleölt pénz...

Egy művész a nyilvános megszégyenítést hívta eszközül a holocaust emlékműből viccet csinálók ellen.

Nyilván olvastál már te is a "spirituális utazásról" születő nyálas blogbejegyzéseket. A más kultúrák megismerését, tiszteletét hirdető elveket azért szemmel láthatóan nem követi mindenki, sokak számára egy holocaust-emlékmű ugyanolyan jó poénkodásra, vidám szelfizésre, mint bármelyik másik hely a világon.

Az izraeli Shahak Shapira a berlini holocaust-emlékműnél készített, nyilvános helyre feltöltött képekből válogatva készítette el a Yolocaust honlapot, ahol azt mutatja be, ő hogy látja a saját szemszögéből ezeket a képeket- milyen lenne, ha a holocaust valódi pillanatképei elé képzeljük őket.

Azt nem tudom, jó módszer-e ez a fajta nyilvános megszégyenítés, nyilván vitáznak is róla. Ám azt meg kell jegyezni, nem másokat fotóz le titokban hülyéskedés közben, hanem bárki által látható képeket használ fel. Az, hogy valakit nem érint meg egy emlékmű, megesik, de hogy ezt még dokumentálja is, kissé valóban visszatetsző. Nem kell odamenni; vagy ha hidegen hagy, nem kell reklámozni. 

És jegyezzük meg csendben, az izraeli művész erre a témára érzékeny, de a világ sok más pontján előfordul, hogy a helyiek számára szent helyeket nem tartják tiszteletben. Illetlen öltözékben, hangoskodva járnak-kelnek a turisták, viccesre veszik a figurát, szelfiznek. 

Az alapvetően jó dolog, hogy nyitottak vagyunk a nagyvilágra, érdekel, máshol hogy élnek, miben hisznek, mire büszkék és milyen tragikus eseményekre emlékeznek az emberek. A holocaust-emlékműves képsorozat azért nagyon hatásos, mert igazán kirívó példa, ráadásuk mind tudjuk, miről szól ez az építmény. 

Szóval bárhol járunk, bármit látunk, először mindig igyekezzünk tájékozódni, másnak mit jelent egy hely. S ha tudjuk, akkor pedig próbáljuk megérteni, felfogni azt, tiszteletben tartva mások érzéseit. Nem mondom hogy könnyű- de ha viccre vesszük, ne csodálkozzunk, ha a képeinket így látjuk viszont.

A legdurvább persze arra gondolni, hogy mi van, ha az emberek egy része a valóságban is elkészítené ezeket a szelfiket, és fel is töltenék azokat, hogy mindenki lássa?...

Pont az álomszép Francia Polinéziában van szükség gigantikus mesterséges szigetekre épített ultramodern városra?

Tudjuk jól, hogy sok helyen kísérleteznek extrém építészeti ötletekkel. Van, ahol az égbe törő felhőkarcolókat álmodnak, hiszen szűkös a hely. Az sem példa nélküli, hogy a tenger felé terjeszkednek, mint például Dubajban. 

Ám a dubaji sivatagért valószínűleg keveseknek fájt a szíve, míg a világ csodálatos helyeire tervezett komplexumokat nehéz jó szívvel üdvözölni. Francia Polinézia a világ egyik legkedveltebb (és legdrágább) úti célja, páratlanul szép szigetekkel, égszínkék tengerrel. Hogy miért ilyen helyek mellé álmodnak úszó várost, az számomra érthetetlen.

Persze a terveket megálmodó Seasteading Institute az öt éve indított projekt kiváló megoldás lesz arra, hogy az emelkedő tengerszint miatt veszélybe kerülő szigetországok lakosságának legyen hol élnie. Hogy miért pont egy ilyen steril mesterséges városba vágynának, az persze más kérdés, ami hiába van éppen olyan közel a tengerhez, mint a természetes szigetek, de azért nehéz lenne a kettőt összekeverni. 

Természetesen még vizsgálni kell, hogy milyen hatásai lesznek hosszú távon egy ilyen építkezésnek, hiszen nem lenne jó tönkretenni a tengert. Mindenesetre Francia Polinézia illetékesei már aláírták a szerződést, állítólag 2019-ben indulhat meg az építkezés.

Persze nem lesz olcsó mulatság felhúzni a lebegő várost, és ez számomra máris kérdésessé teszi, ki költözhetne ide. Ha megfizethetetlenek lesznek a lakások (és a szigetek partjára felhúzott viskókhoz képest, amelyekből pont olyan jó a kilátás, drágák lesznek), akkor a vége az lesz, hogy luxushotelekkel pakolják tele a lebegő szigeteket.

Amik felépítése persze így is kockázatos lenne a nyílt óceánon, tehát egy hatalmas hullámtörő gátat is ki kell alakítani. Miközben a világban trend az, hogy sokan szeretnek úgy utazni, hogy közelebb kerüljenek a helyiekhez, megismerjék a régi életmódot, egy ilyen, minden ízében mesterséges hely ettől a lehető legtávolabb ár- nagy kérdés, lesznek-e milliomosok olyan számban, hogy megérje felépíteni ezt a furcsa komplexumot a világ végén.

Veréb Tomival büntetnek minket az égiek azért, amiért elhanyagoltuk a tisztességes zenéket?

Amióta a Petőfi Rádió ócska zenéket játszik, gyakrabban futok bele borzalmas magyar "slágerekbe". (Megjegyzem, a Petőfibe pont ezért igyekszek ritkábban belefutni, de néha előfordulnak ballépések az ember életében.) És amikor meghallottam azt a refrént, hogy "Nekem ő ma a leglegleg A legforróbb vizespóló"

Akkor kicsit lefagytam. Ez az állapot azóta is tart, bevallom.

Kiderült, hogy Veréb Tamás daláról van szó, akinek a neve nekem semmit nem mond. Ez persze nem gond, miért kellene nekem minden középszerű előadót ismerni? Rákerestem a dal szövegére, mert nem hagyott nyugodni a dolog, és sokkolt, hogy valaki a nevét adta ehhez a szerzeményhez! Persze lehet, csak álnév, mert nehezen hihető, hogy valaki felvállalja az "Én a vihar elől ide a közelbe húztam a sátram De lehet beázik ma közöttünk a tér" sorokat. 

Naná, hogy a zene sem jó, mitől lenne jó? Tipikus egykaptafára készült slágerecske. Szóval van egy felejthető zene, egy jellegtelen énekes, meg egy borzasztó szöveg. És van egy rádió, ami isten tudja miért, képes ezt leadni.

Az a baj, drága barátaim, hogy tucatnyi hasonló példát találhatnék. (Oké, ez kicsit füllentés, mert a legforróbb vizespólóval nehéz versenyezni. Jó lenne azt hinni, hogy ez művészi fricska, maga a modern dadaizmus, de bevallom, nem tartom valószínűnek.) És kellemetlen arra gondolni, hogy azért léteztek és léteznek frankó magyar zenészek.

Ha roppant őszinte leszek, akkor elismerem, például a Rock and roller szövegétől sem vetem magam hanyatt, de a zene király az énekes pedig zúz, tehát legalább a háromból kettő dolog működik. 

De hogy semmi? Hol vannak a jó zeneszerzők, a remek szövegírók (főleg ez fáj, mert ha már magyarul éneklünk, lehetne frappánsat meg értelmeset is faragni), a karakteres előadók? Az ember azon töpreng, hogy az ilyen forró vizespólós tinglitangli izék tehetségtelenségről vagy igénytelenségről tnaúskodnak? Mert hogy ihlehett alkotási folyamatról nem, az ezer százalék.

Ennél már csak egy dolog rosszabb. Ha ez a dal sok embernek tetszik- na azt főleg nehéz megemésztenem. Mert az nem sok jót ígér...

Szusivonat, hangjegyültetés és muffinház- Tatsuya Tanaka különleges diorámáit hétköznapi dolgok felhasználásával építi meg.