A mai fiatalok már kiakadnak a kilencvenes évek legsikeresebb vígjátéksorozatán.

A Friends igazi legenda a tévés világban. A hat fős baráti társaság mindenféle párkapcsolati és egyéb kalandjai sztárrá tették a főszereplőket, és azóta is egy nemzedék hivatkozási pontja lett a sorozat.

Csak éppen az idő rohan, és Rachel, Monica, Phoebe, Ross, Chandler és Joey már nem számítanak mindennapos vendégnek a tévénézők otthonában. Alig telt el egy bő évtized a záróepizód óta, és csak kapkodjuk a fejünket, hogy változik a tévés ipar. Új sztársorozatok születnek, felfutottak a streamszolgáltatók, mindenféle tartalom ömlik ránk a különféle forásokból. 

Ráadásul el sem tudjuk képzelni, mennyire megváltozott a felfogás. A #MeToo meg a hasonló kampányok jól jelzik, hogy bizonyos dolgokról már nem csak lehet, hanem lassan kötelező lesz beszélni, a Safe Space és a politikai korrektség világban még az ítélkezést is elítéljük, és patikamérlegen kell adagolni mindent, nehogy megsértődjön egyik-másik társadalmi csoport. Vagy ha ők nem, akkor valaki más, aki kötelességének érzi, hogy megsértődjön helyettük.

Most viszont, hogy a Netflix is műsorára tűzte a régi klasszikust, a Friends a fiatalok körében nem lett túl népszerű, sőt. A mai tizenévesek számára, akik megszokták az óvatoskodást, már a Jóbarátok is túl kemény: Ross melegvicei, Chandler homofóbiája vagy az, ahogy Joey tárgyiasítja a nőket elfogadhatatlanok a számukra. És persze a csapatban nincs se ázsiai, se afroamerikai származású szereplő, azaz fittyet hány a megfelelő arányokra.

Ha ilyen szemüvegen át nézzük, a film- és tévétörténet jelentős részét kidobhatnánk. De ennek az egésznek semmi értelme. Az évekkel, évtizedekkel ezelőtt készült dolgok ahhoz a világhoz igazodtak, ami körülvette őket. Ha valaki nem tud néhány, számára bántó poénon felülemelkedni, nyugodtan kapcsoljon el, és meg van oldva a nagy probléma.

Ám visszamenőleg nem lehet átírni egyetlen sorozatot, tévéműsort se. Tudom hogy ez kemény, de a múlt az megmarad úgy, ahogy történt, és nekünk, aki a mostban élünk, inkább azzal kéne foglalkozni, hogy a jelen és a jövő jobbításán dolgozzunk. Ami viszont nem azt jelenti, hogy most fölényesen, valami nem létező erkölcsi magaslatról ítélünk el mindent, ami nem illeszkedik fantasztikusan letisztult világképünkbe. 

Őszintén szólva én már csak arra leszek kíváncsi, mikor fog ez az egész hangulat a visszájára fordulni, amikor egyre többeknek lesz elege abból, hogy soha, senki, sehol nem mondhat semmit, ami kicsit is megbánthatja a túlérzékeny embereket. Ahol minden apróság túl fontos, ott egy idő után semmi nem elég fontos, és ez bizony szép nagy zsákutca. És előbb-utóbb erre mindenki rá fog jönni, még az is, aki ma pont ennek a szemléletnek a szószólója. Addig pedig csak ki kell bekkelnünk ezt a kis időt, és a rajongóknak illegalitásban kell nézni a Jóbarátokat...