Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Miért pont Marilyn?

A Norma Jean Mortensonként született, de Marilyn Monroe néven legendává vált színésznő képeit elnézegetve valahogy élesen elválik a korai időszak, amikor még csak egy mosolygós fiatal lány volt, és a későbbi platinaszőke sztár gondosan kialakított imázsa.

Ma már úgy tartják, valamikor a karrierje elején plasztikai sebész kése alá feküdt, és ha ennek fényében nézzük a képeket, ez talán hihető is. Nem mintha annak idején, huszonévesen ne lett volna szép, de messze volt a végzett asszonyától.

Először csak fotómodellként lett keresett, első filmjeiben még csak meg sem kellett szólalnia. Aztán valahol, valaki észrevette a benne rejlő lehetőségeket, és az ötvenes évek elejétől az egész világ a szőke szépség lábai előtt hevert. A képeken látható nő pedig valószínűleg pont ugyanúgy sztár lenne most is, mint fél évszázada volt, nehéz szabadulni ettől a tekintettől. Okokat nem is keresek, elemezni is felesleges, aki látja, érti, miről beszélek.

Ám van itt még valami, ami érdekes. Ha már mindenképpen a benyomásaimról kellene beszélni, akkor az ugrik be először, hogy van valami kiismerhetetlenség Marilynben. Általában egy kép alapján van egy elképzelésem arról, milyen jellemvonásai vannak az embernek, intelligens-e vagy sem, de ő attól olyan izgalmas, hogy akármit el tudok képzelni ennek az arcnak a láttán. Nyilván ezért imádták a rendezők is, és ezért imádják mindmáig a nézők is. 

Nem sok hozzá hasonlítható színésznő akad a filmtörténetben. Egyedi jelenség, máig ható varázs. És persze halál fiatalon, hogy teljes legyen a legenda. Szomorú, hogy így alakult a sorsa, és ezért bizonyára elsősorban nem ő volt a felelős. Milliók keresték a választ arra, nem lehetett volna-e másként, de Marilyn Monroe túl misztikus jelenség ahhoz, hogy beérjük egyszerű magyarázattal.

Nem látok a jövőbe, de hiszem, még nagyon sokáig fognak érte rajongani...

1 Tovább

Rockernek születni

Talán ha nem is születünk, életkorunk egy bizonyos szakaszában könnyen rockerré válhatunk, azt hiszem. Van, aki kigyógyul belőle, nekem nem sikerült, ám ezt kicsit sem bánom.

Mondjuk jó korszakban csöppentem bele. Tizenéves voltam, amikor először lehetett hazai metálbandákkal találkozni. Igen, pontosítanom kell- a rock számomra a heavy metalt jelentette. Aki kicsit is fogékony volt erre a stílusra, az nyilván megőrült, ha egy olyan dalt hallott, mint A jel. És persze értettük, nagyon is jól értettük...

Idehaza a Pokolgép és az Ossian nagy-nagy rajongótáborra tett szert villámgyorsan, és ezekben az években a tengerentúlon is remek bandák tűntek fel. Barátaimmal cserélgettük a kor legjobb zenéit kazettán: Metallica, Megadeth, Anthrax, Slayer szólt állandóan otthon. A sok metálbandát felsorolnom felesleges, bejártunk a belvárosi lemezboltba, ahol hallgattuk az újdonságokat, meg persze néha vitatkoztunk, kinek mi a kedvence. Némi eltolódás persze van az ember ízlésében, annak idején a Metallicát szerettem a legjobban, manapság inkább Slayert választanék, ha mondani kellene egy húzós, szívemhez közel álló metálbandát. 

Tökéletesen tisztában vagyok vele, ezt a fajta zenét könnyű kapásból elutasítani, és ezzel nincs is semmi baj. Ha idősebb koromban hallom először, talán én is legyintek rá egy perc múltán, de akkor és ott, középiskolásként nagy hatással volt rám. Egyszerűen ma is be tudok lelkesülni, ha egy ilyen klipet látok-hallok.

Nyilván nekünk akkor már az is elég volt, hogy valamiféle elementáris erőt véltünk kihallani a metálból, nem állt tőlünk a lázadó, dühös hangvétel se. A szüleim pedig normálisan álltak a dologhoz, ha erre költöttem a zsebpénzemet, akkor ők nem szóltak bele, és azt is hagyták, hogy ott lehessek a Monsters of Rock koncerten 1991-ben. Naná, hogy a küzdőtéren kötöttünk ki, óriási este volt!

Egy szó mint száz: rockerré váltunk, sokan azok is maradtunk, persze vannak akik ma is rendszeresen járnak koncetre, én meg inkább csak régi kedvencekbe hallgatok bele néha- de hát mit számít ez?

Sok évvel a középiskola után is megtaláltuk a közös nyelvet régi és új rocker barátokkal, amikor buli után együtt énekeltük ifjúkorunk legjobb dalait. Nem mondom, hogy az aludni szándékozók szívébe beloptuk volna magunkat produkciónkkal, amikor az utcán dalolva adtunk kéretlen szerenádot, de ez is rég volt, talán ők már el is felejtették. Én nem...

És azt sem tagadom, volt olyan dal, ami egyfajta iránymutatássá, vonatkozási ponttá vált a számomra. Hiába egyszerűek a szövegek, vannak sorok, amik nem tudnak kimenni a fejemből, pedig az Ítéletnap 1991-ben jelent meg:

Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek,
Sok-sok mindent megígérnek.
Amíg ők lesznek, minden marad,
Hazudik mind, ne hagyd magad!

Itt ücsörgök a gép előtt közel negyvenévesen, és eltöprenghetek rajta, mi változott az elmúlt évtizedek alatt, netán pont olyan igaz ez a pár sor, mint akkor is volt...

0 Tovább

A megunhatatlan Blues Brothers

Úgy döntöttem, legyen a mai nap a Blues Brothers világnapja. Lehetne bármelyik másik is, mert egy soha meg nem unható örök klasszikusról van szó, de én most ezt választottam.

Ha már ünneplünk, szóljunk is néhány szót a filmművészet eme megkerülhetetlen klasszikusáról. A The Blues Brothers nevű zenekart 1976-ban alapította Dan Aykroyd és John Belushi a Saturday Night Live nevű szórakoztató műsor egyik zenés jelenetéhez. A banda két arca Jake és Elwood Blues volt, akik a nevükhöz méltóan klasszikus blues és rhythm and blues dalokat adtak elő, fergetes lendülettel.

A zenekar lemezt is adott ki, és túlnőve a tévéműsor keretein, egy egész estés is filmet kaptak. 1980-ban mutatták be a Blues Brotherst a mozikban, aminek rendezője John Landis volt. Ő már dolgozott együtt a John Belushival a National Lampoon's Animal House című, roppant komoly bevételeket hozó vígjátékban, amit ma is a műfaj legjobbjai között tartottak számon.

A Blues Brothers forgatása viszont nem ment egyszerűen. A banda meg a dalok megvoltak, de a Dan Aykroyd által jegyzett hosszú és bonyolult forgatókönyv lassan született meg, sokat kellett dolgozni rajta a rendezőnek. Belushi a való életben is nagy kanállal falta az életet, a forgatás során óriási partikat rendezett, ami miatt sokat csúsztak a felvételekkel. A hatalmas autós üldözés is sokba került, szóval mire elkészült, 30 millió dolláros költségvetésével a korszak egyik legdrágább vígjátéka lett. A mozikban ennek a négyszeresét hozta vissza, ami tisztességes teljesítmény, de arra talán a készítők sem számítottak, micsoda kultusz alakul ki körülötte.

Ebben a filmben minden működik. A Blues-fivérek végig nyomják a jobbnál jobb zenéket, mellettük olyan hírességek bukkannak fel, mint Aretha Franklin, James Brown, Ray Charles, Cab Calloway, John Lee Hooker. A soundtrack önmagában is megáll a lábán, de a filmbe illesztve persze még jobb, klipszerűbb lesz az egész. Extrém figurák tűnnek fel egy csapat neonácitól kezdve egy páncélöklös menyasszonyig, szóval akár részletekben nézve is remek szórakozás a film.

Belushi sajnos nem tudott leállni a pörgéssel, és 1982-ben, alig 33 esztendősen elhunyt kábítószer-túladagolás következtében. Mivel leginkább rá épült a Blues Brothers, szentségtörésnek tűnt még a gondolat is, hogy folytatódjon a film, de 1998-ban mégis mozikba került a Blues Brothers 2000.

Fogalmam nincs, ki gondolta úgy, hogy a legfontosabb karakter nélkül is működni fog a banda újabb kalandjait feldolgozó alkotás, de a film megbukott a mozikban is, és a kritikusok sem szerették. Aykroyd mellett John Goodman volt a film arca, és persze bevetették a gyerekkártyát is- már akkor is érezte az ember, hogy gyenge utánérzés lesz a modern Blues Brothers, ha csak a plakátot nézte meg. Kár volt belevágni az egészbe, de itt is működött az, hogy annyira súlytalan és érdektelen lett a folytatás, hogy alig kapcsolja össze valaki gondolatban a klasszikus eredetivel. Szóval annak dicsősége továbbra is csorbítatlan- és most már világnapja is van, hála nekem...

3 Tovább

Csupa lényegtelen dolog

Amy Grantről ilyet ír a magyar Wikipédia oldal a legsikeresebb korszaka kapcsán: "Sok kritikát is kapott ezekben az időkben hogy elhagyta hitét és már csak a szerelemről és más lényegtelen dolgokról énekel."

Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a Wikit? Felmerült bennem, hogy szemlesütve kidobom a Rómeó és Júliát és más hasonló, lényegtelen dolgokról szóló könyveket, zenéket, filmeket. Aztán végül minden maradt úgy, ahogy eddig volt: nekem így is jó.

Sőt, talán még Amy Grantnek is. A magyar Wiki-oldal szerzője feltevésem szerint némileg félreérthetően fogalmaz, de az énekes-dalszerző egyetlen világslágerét ismerők számára végképp fura lehet, mi is lehetett a gond. Nos, az 1960-ban született Amy Grant egészen fiatalon a keresztény pop-rock világába robbant be, a műfajban több slágerlistás dala is volt, Grammy-díjat is nyert, de a nyolcvanas évek második felében szélesebb körben is népszerűvé vált.

Az első dal, amivel a Billboard slágerlista első helyéig jutott, egy Peter Ceterával énekelt duett, a Next Time I Fall. Kétségtelen, ez egy tipikus nyolcvanas évekbeli popdal, nem is rossz mellesleg. Persze Peter Cetera volt inkább a húzónév, de ettől még Amy remek előadói képességei is érvényesülhettek.


A következő nagy dobásnál pedig már minden dicsőség az énekesnőé lett. A Baby Baby című dalnak nem csak az előadója, de a társszerzője is volt, és 1991-ben ismét a slágerlisták élére került vele. 


A poposabb hangvételnek köszönhetően az egész albumot rengetegen megvásárolták, több, mint öt millió eladott példánnyal Amy Grant karrierjének legsikeresebb lemeze lett. Régi, hűséges rajongóinak köszönhetően jól szerepelt a keresztény rock slágerlistán is, de mások pont a túlságosan könnyed stílus miatt illették olyasféle kritikákkal, mint amit a Wikipédia idéz.

Ám ilyen korszak minden zenész karrierjében akad, Amy dolgozott tovább, sorban jelentek meg a lemezei, hol ilyen, hol olyan stílusban. Mindenki változhat, még az is, aki 18 évesen gospelekkel tűnik fel, ám a negyvenen túl, négy gyerekkel és két házassággal, no meg sok élettapasztalattal a háta mögött érettebb lesz, ami tetten érhető a zenéjében.

Amy egyébként ma is népszerű előadó, a tengerentúli piac elég nagy ahhoz, hogy komoly példányszámban keljenek el olyan zenészek lemezei is, akikről mi itt alig hallunk. Egy mostanában rögzített country-beütésű dallal szeretném illusztrálni, hogy nem felejtett el énekelni.

0 Tovább

Butaságom története

Leszögezem: imádom ezt a filmet. Úgy jó, ahogy van, emlékezetes jeleneit akármikor fel tudom idézni, minden egyes alkalommal le vagyok nyűgözve Ruttkai Évától, de a többi fantasztikus színész, például Básti Lajos vagy Mensáros László is remekel- persze a főszereplőnő a legtöbb jelenetben ellopja a show-t. A Butaságom története 1966-ban készült, Keleti Márton rendezte, és szerintem nem nagyon fogott rajta az idő.

Mivel úgyis vasárnap van, és az ilyen kellemes és szórakoztató filmek pont megfelelnek egy vasárnap délutáni filmnézésre, be is illesztem az alkotást. Többet nem akarok mondani elé, aki már látta, valószínűleg úgyis belenéz újból, aki pedig még nem ismeri, annak jó szórakozást kívánok...

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Kockázatok és ellenjavallatok

elche@freemail.hu

Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

A nagy Kék A nagy Kék

Túrán innen, túrán túl, hol a gyaloglás, kerekezés, evezés az úr......

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés