Kannibálművész

Egy norvég fickóról olvastam, akit valamiért "művészként" emlegetnek, és most azért beszélnek róla, mert saját testrészeiből fogyasztott. Egy műtét során csípőprotézist kapott, elkérte a kioperált részt, mert úgymond fel akarta használni a művészeti iskolában ahol tanul.

Mivel a csonton hús is volt, az jutott eszébe, megfőzi és feltálalja magának. Állítólag így is tett, saját ízét a vadjuhéhoz tartotta hasonlatosnak. Tanárai állítólag nem voltak lelkes támogatói a projektnek. Ő pedig ügyesen meg is találta az utat a médiához, most aztán lehet róla mindenfelé olvasni.

A nevét nem említem, mert szerintem ez nem művészet, ez leginkább semmi. Bevallom, nekem kicsit sántít is a történet, hogy a kórházból csak úgy könnyen kihozhatja a csontot a hússal együtt. Felébred az altatásból, beugrik neki, de jó lenne ezzel otthon kísérletezni, és hozzák neki egy kis zacskóban? Ha csak felhajtást akar magának ezzel a kis sztorival, akkor oké, sokan felültek neki, nagyon ügyes volt, de ez ugyanúgy nem különösebben maradandó érték.

Amennyiben mégis megvolt az önvacsora, arra nehéz mit mondani. Vagyis: nehéz a fenét. Az ilyen marhaságokat a vurstliban mutogassák, oda megfelelő ez a színvonal, de ne keverjük bele a művészetet. Akármire rá lehet fogni, hogy "alkotás", de a darabolós gyilkosra azért ne bízzuk egy múzeum kurátori posztját, mert ő magát művésznek gondolja. A megoldás összesen annyi, ha az ilyen hírek hallatán a hírszerkesztő vállat von, és a maga részéről nem szerkeszti be a sztorit. Majd eltűnnek ezek a fajta kunsztozások maguktól, ha nem lehet velük öt perces hírnévre szert tenni.

Én ezért nem említem még a nevét sem a norvégnak, reklámozza más, máshol, ha akarja. Tulajdonképpen írni sem kellett volna róla- de bloggerként akár moroghatok is. Megtettem. De kijelentem, ezt sem tartom művészetnek, önkifejezésnek. Csak egy kis puffogás.

Uff, beszéltem.

0 Tovább

Cannes és a valóság

Mundruczó Kornél új filmje díjat kapott Cannes-ban a fesztiválon, ez remek hír. Aztán böngészem a további díjazottak listáját, és eltöprengek, látja majd valaki ezeket a filmeket?

Félreértés ne essék, semmiféle véleményt nem mondok ezzel, nem is láttam egyiket se. Egyszerűen csak úgy érzem, valahogy szétcsúszik a tömegek által nézett mozik meg a fesztiválokon díjakat kapók világa. Anyukámék generációja még megnézte a Fellini filmeket, a mostani fiatalok közül viszont csak egy töredék lehet, aki akár egyetlen Mundruczó alkotást látott. Miközben az internetes magazinok újságírói boldogan, nagy terjedelemben tudósítanak a helyszínről, az említett és dicsőített alkotók nevének a többségét kevesen ismerik.

Valahol fontos dolog, hogy nem az amerikai szuperprodukciós fősodorba tartozó filmekről is beszéljünk, a nézőszámon túl is lehet értékelni a filmeket. Mégis, minél inkább nyílik az olló, annál inkább válik súlytalanná a szélesebb közönség számára egy díj Cannes-ból, vagy más hasonló fesztiválokról. Kereken két évtizede nyert a Ponyvaregény Arany pálmát, az volt talán az utolsó olyan alkotás, amit igazán sokan látták, amire sokan emlékeznek. De az utána következők között már olyanok is vannak, amit a világ nagy részében maximum valami közszolgálati tévécsatorna éjszakai műsorsávjában adnak le. Bármennyire értékesek, kevesek találkoznak velük.

Néha az embernek olyan érzése van, ez a seregszemle azoknak jó, akik egy díjjal pár új filmtervükre kaphatnak támogatást egy művészfilmekben utazó producertől. Nyilván ebben is megvan az üzlet- hogy micsoda, abba nem látok bele, de nem hiszek a pénzt csak úgy szóró filmgyártó Róbert bácsikban. A filmgyártásnak mindig is volt üzleti oldala, hiszen egy nagyon drága műfaj, nem lehet 20 fillérből leforgatni egy egész estés alkotást.

Én mindenesetre annak örülnék, hogy ha ami jó, az eljutna az emberekhez is. Feltéve, hogy tényleg jó, nem pedig egyszerűen csak "értékes". Mert ilyesmit néha mondunk olyanra is, aminek a céljaival szimpatizálunk, maximum csak a film dögunalom. Meglátjuk, találkozunk-e a most díjazott filmek közül akármelyikkel is... És az is kérdés, ez valójában mekkora veszteség.

0 Tovább

A csengőhangok mágusa

Egy kis kreativitással még a meglehetősen unalmas telefoncsörgésekből is lehet hallgatható zenét fabrikálni...

0 Tovább

Táncolj a mobiloddal

Egészen furcsa alkalmazást fejlesztettek iPhone-ra a Holland Nemzeti Ballett közreműködésével: ha ketten fogják a készüléket és követik a megfelelő mozdulatokat, akkor gyakoratilag egy koreográfiát adhatnak elő.

Nehéz elképzelni, mennyire működhet ez jól a gyakorlatban. A reklámvideó meggyőző, de melyik reklám nem az? Talán csak a rosszul sikerültek... 

Persze majdnem mindegy is, alapvetően nagyra értékelem az innovatív, kreatív alkalmazásokat. Játék? Időtöltés? Akármi is ez, biztos sokan fogják kipróbálni, és én ezt meg is tudom érteni. Manapság, amikor táncolni már egyre kevesebben tudnak, izgalmas lehet egy ilyen lehetőség. Hiába nem járnak már a fiatalok tánciskolába, az ösztön valahogy bennünk van, hogy tulajdonképpen a tánc mindig is szerves része volt az emberek életének, és minél kevesebben értenek hozzá, annál inkább tűnik el egy érdekes szelete a kultúrának.

Szóval bárhogy is működik ez, az ötlettel csak szimpatizálni tudok. És tulajdonképpen beleillik ez a tendenciákba, ha már az edzésben is jó partner az elviekben ellustító, nethez láncoló okostelefon, akkor ez miért ne működne? Gyanítom, ha siker lesz, hamarosan megszületnek a klónok is.

Addig is az eredetit, a Bounden nevű alkalmazást itt találhatják meg az iPhone tulajok.

0 Tovább

Germán zúzás

Valahogy azt érzem, szép csendben a Rammstein igen széles rajongótábort épített ki magunknak kis hazánkban. A német banda meglehetősen komor zenéje valahogy poposan fülbemászó tud lenni, így aztán én ismerek fiatalt és időset is, aki kedveli. Én sem vagyok kivétel...

Először egy focimeccs szünetében(!) hallottam az Amerikát, ennek nyilván nagyjából tíz éve már, hiszen akkortájt jelent meg a lemez. Azt mondtam magamban, ezt meg kéne hallgatni normális minőségben is. Így tettem és jól tettem.

A Rammstein-hatást szerintem nehéz röviden megmagyarázni, hosszan pedig nem is próbálnám. Azt gondolom, van valami nagyon aktuális abban a hangulatban, amit a zúzós, kemény zene megteremt, és vicces, de kifejezetten jót tesz ennek az egésznek a német nyelvű ének is. Az Ich Will valószínűleg messze nem lenne ennyire ütős angolul...

Azt is nagyra értékelem, hogy képesek időnként magukat sem túl komolyan vevő videoklipeket készíteni, nekem ezek közül a Mein Land az abszolút kedvencem, egyszerűen úgy jó, ahogy van.

Egyébként egy kis színes itt a végére, ami elmond ezt-azt a Rammstein vegyes hazai megítéléséről. Állítólag egy bírósági tárgyaláson az egyik fél azt hozta fel a másik felet besározandó, hogy szörnyű módon még Rammsteint is hallgat. Mire az ügyvéd vállat vonva azt mondta: "Na és? Én is szeretem..."

Egyébként a zenekar épp az idén húsz éves, ez sem kis idő ám! Boldog szülinapot, Rammstein!

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés