A kicsik saját világot alkotnak maguknak rajzaikban, ahol a valóságos arányokhoz képest egészen furcsa módon képzelik el az állatokat. A holland Telmo Pieper a Photoshop segítségével fotókat módosított úgy, hogy azok a gyermekkorában készített rajzokhoz hasonlóakká váljanak. Noha inkább egy játékos ötletnek tűnik az egész, az eredmény mégis kifejezetten érdekes- ilyennek ábrázolta a világot négy éves korában.

Egy kis okoskodás a mostanában divatos műfajról, nem profi szemszögből, hanem inkább gyakorlatias amatőr meglátásait összegezve.

Pár szót szeretnék arról szólni, hogy nem igazán értem, miért haragszanak sokan a szelfi műfajára. Az önarckép nem az okostelefonokkal jelent meg, évszázadokkal ezelőtt is születtek ilyen festmények, és már a fotózás kezdeteitől készültek olyan fotók, ahol az alkotó saját magát örökítette meg. A mostanában nagyon felkapott, halála után híressé vált nevelőnő, Vivian Maier is nagyon jó kis önarcképeket készített- ez is egyfajta szelfi, mégis elismerést vált ki.

Szóval soha nem azzal van a baj, hogy mi a téma, a gond általában az, hogy borzalmasan sikerül a megvalósítás. No meg azzal, hogy ha számolatlanul készíti és osztja meg a közepes vagy gyatra szelfiket valaki. Azért mert a gépeink már egy telefonban is jó minőségű képet produkálnak, még nem kell esztelennek lenni, mert a fényképezőgép soha nem komponál helyettünk.

Bár szeretnék sokan hinni, a szelfi az valami nagyon laza, fésületlen műfaj, aminek árt az, ha túlságosan meg van tervezve, maradjunk annyiban, a legjobb ilyen fotók készítői valószínűleg nagyon is tudatosan alkottak. A memóriakártya rettentő sok képet elbír, de temérdek rosszból még nem adódik össze egy jó szelfi, sőt... Ne féljünk kitalálni, mikor, hol, hogyan akarunk szelfit készíteni, és a végeredmény is jobb lesz.

Először térjünk ki a helyszínválasztásra! Az egyik legszánalmasabb dolog, amikor a magát csajosan vagánynak gondoló fiatal lány nem figyel rá, hogy a szexis szelfi hátterébe belelóg egy vécécsésze. Ahol belefuthatunk ilyen gondokba, inkább ne is fotózzunk, keressünk egy normálisabb helyszínt, aminek a háttere nem gáz. Lehet nagyon ütős táj előtt szelfit készíteni, vagy egy semlegesebb helyen- ennek megfelelően hagyjunk neki nagyobb teret. Kerüljük az irritáló helyzeteket és helyszíneket, mert nagyon kellemetlen, ha tucatszámra kap valaki anyázást egy balesetnél, temetésen vagy kórházban készült vigyorgós szelfiért, de azért is kapni szokás pár beszólást, ha valaki vezetés közben magát fotózgatja.

Nem árt, ha tisztában vagyunk vele, a fotózás még a szelfikészítés esetén is a fényről szól. Lehet éppen nappal szemben fotózni, ha nem zavar, hogy az arc sötétben marad, sőt, pont ez az alkotó célja, de ha látszani szeretnénk, figyeljünk rá, honnan kap fényt az arcunk. Ám ilyenkor arra is ügyeljünk, ne maga a kamera árnyékolja be az arcunkat. 

A fényképezőgép objektívja előtt szinte mindannyian "viselkedni" kezdünk, csak az elcsípett pillanatképeken vagyunk természetesek, de ez a helyzet a szelfi készítésének módjából adódóan önarcképnél kizárt. (Persze az elkapott pillanatainkon is vághatunk röhejes arcon, tehát nem garantált, hogy az úgy készült fotókon tetszünk magunknak.) Mégis, ha lehet, inkább próbáljunk semleges, normális arckifejezést felvenni. Az erőltetett vidámkodás sokszor inkább bénának fog tűnni, amivel pedig nagyon lukra lehet futni, az a szexisnak szánt csücsörítés. Nem én vagyok az első, aki elmondja, hogy a gondosan sminkelt, profi fotósok kamerája előtt pózoló sztárok, akikről egy sorozatban száz fotó készül, amiből egy jól sikerültet választanak ki, szelfizve ugyanúgy tudnának bénán kinézni.

Ha már szóba került, megemlíteném azt a fontos alapszabályt, hogy egy fotó nem fotó. Ha van időnk és lehetőségünk, tessék legalább 3-4-5 képet készíteni, és ezek közül kiválasztani a legjobban sikerültet. Főleg akkor kell ezzel a módszerrel élni, ha nincs időnk a képeket elemezni, és aztán a helyszínen még további képeket készíteni, mert utólag aztán már kár keseregni, miért nem készült egy másik fotó, ami nem életlen, amin nem lóg be a képbe egy mogorva nagybácsi és így tovább.

Ám például az okostelefonokra fel lehet telepíteni képszerkesztőket, szóval ha nincs más megoldás, le is vághatjuk a fotóról a nem tetsző részleteket. Persze bánjunk csínján az utólagos módosításokkal, egy pillanat alatt ki lehet szúrni, ha valaki csak úgy összerakosgatta a képet, álomautót vagy egy sztár kivágott képét tette a sajátja mellé, netán hozzá nem értő módon karcsúsította magát.

A legfontosabb alapszabály pedig szerintem az, hogy a posztolás előtt nézzük meg jól a képet. Semmi nem lehet olyan rettentően fontos, hogy ne várhassunk fél órát, vagy neadjisten egy napot a szelfi megosztására. Aztán ha a kis kijelzőn, erős napsütésben nem látjuk rendesen, milyen ciki a fotónk, másnapra rajtunk fog röhögni az összes ismerősünk, kis szerencsével pedig az internetet is bejárja a fotó. Erre a népszerűségre pedig egyik szelfiző sem vágyik.

Eleve jó tudni azt, hogy nem lesz senki sokkal népszerűbb attól, hogy jól-rosszul sikerült szelfijeivel árasztja el a Facebookot. Inkább ritkábban osszunk meg képet, de azok legyenek jók, olyanok, amire később is büszkék leszünk. Mesteri szelfit készíteni nem könnyű, tudás és szerencse is kell hozzá, de elfogadható képet lőni azért nem akkora tudomány, ha betartjuk ezt a pár alapszabályt.

A 22 esztendős énekes, Ninh Duc Hoang Long a budapesti Zeneakadémia opera szakán tanul, és azért beszélnek róla nagyon sokan napok óta, mert felkerült az internetre egy felvétel, ahogy egy tanteremben előadja a Bánk bánból a Hazám, hazámat. Méghozzá nagyon-nagyon jól, sokaknak leesett az álla tőle- ha még nem hallottad, te is meglepődsz rajta, milyen remekül adja elő a fiatal vietnami tenor.

Igazán szimpatikus fiatalemberről van szó, aki nyilván azért foglalkozott a magyar zenével többet, mert budapesti ösztöndíjat szeretett volna elnyerni. Számunkra azért így is öröm, hogy jól érzi magát nálunk, és a legnagyobb tisztelet hangján szól a magyar zenészekről.

És valamit le kell szögezni nekünk magunknak is: bár az énekes kiváló, a szerzemény sem akármilyen. Azért tud olyan hátborzongatóan jó lenni még egy tehetséges vietnami előadásában is, mert nagyon erős darabról van szó. Szóval tényleg örömmel gondolhatunk arra, hogy ilyen fantasztikus zenei örökséggel bírunk- és még mennyi értéket teremtettek a magyar művészek minden műfajban. Amikor dagadó kebellel hallgatjuk azt, ahogy egy külföldit magával ragad a Hazám, hazám, eszünkbe kuthat az is, vajon mi mikor hallgattunk utoljára ezelőtt egy Bartók- vagy Liszt-szerzeményt, mikor olvastuk magyar író könyvét, mikor néztünk magyar filmet?

Az lenne a jó, ha nem egy külföldi révén csodálkoznánk rá azokra a dolgokra, amikre büszkék lehetünk. Mint ahogy attól is leesett az álla sokaknak, amikor az indonéz lány énekelte a Most múlik pontosan- hallottuk mi ezt már magyar énekesektől, kiválóan előadva.

Szóval egy kicsit azokra is figyeljünk oda, akik itthon vannak és itthon teremtenek értéket. Megérdemlik, mert időről időre remek dolgokkal rukkolnak elő!

Mindig őszintén csodáltam azokat az embereket, akik időt, energiát nem spórolva olyan alkotásokat hoznak létre, amelyek az első mosásig vagy esőig maradnak épen.

Ez az ügyes akusztikus gitáros duó érdekes egyvelegben dolgozza fel a Daft Punk legismertebb slágereit.