Tiszta retró érzés böngészni egy fél évszázados autókiállítási katalógust.

Az Angliában rendezett show egy régi korszak képét mutatja. 1964 volt az első év, amikor japán autókat vittek be az országba, akkor még nem túl nagy sikerrel. A szétaprózódott brit autóipar sok, de  meglehetősen konzervatív, ódivatú modellel tűnt fel. A kulcsszavak viszont azok, mint manapság: megbízhatóság, biztonság, kedvező ár és persze komoly teljesítmények volt. A felsorolt tulajdonságok, mint a szervókormány, az autórádió persze csak mifelénk számítottak luxusnak, nyugaton már megszokottak voltak.

Kelet-Európát olyan stílusos modellek képviselték, mint a Skoda vagy a Wartburg. Kicsit mókás, amikor ezeknél is a luxust emlegették a reklámokban- mi aztán ismerhetjük a szocialista "luxust"...

De a legmenőbb európai márkák voltak azok, amikor már akkor is diktálták a tempót: s ezek a meghatározók ma is a piacon. Éppen ellentetjeként az angol mintának, nagy cégcsoportok lettek az uralkodók, és ha megnézzük, mi van ma a brit autógyártásban, akkor látható, kinek lett lett igaza.

Több, mint száz éve készültek ezek a fotók.

A görög Zangaki-testvérek képeslapjaikat a turistáknak adták el. A téma szinte mit sem változott egy évszázad alatt: az ókor csodái, a Nílus, bazár, no meg a helyiek.

Azt kell mondjam, sok tekintetben igen hasonlóan néz ki ma is az ország: bámészkodó nyugatiak a piramisoknál, akiket egy kis pénzért tevén lovagoltatnak a helyi vezetők.

És valószínűleg a maiak is ugyanúgy rácsodálkoznak a szfinxre, a piramisokra, mint a régiek. Hiába, ami lenyűgöző, az lenyűgöző...

(Flashbak)

A mindenki által ismert Tequila című dal szinte csak azért született meg, mert még maradt egy kis stúdióidő.

Az ötvenes években már igazi slágergyáros kiadók működtek az Egyesült Államokban. Súlya volt a slágerlistáknak, a rádiós lemezlovasok pedig sztárrá tehettek a semmiből jött fiatalokat, akiknek esetleg csak egyetlen sikeres dalra futotta.

A Challenge Recordsot 1957-ben alapították Los Angelesben, nyilván azzal a céllal, hogy kihasítsanak egy szeletet a rock'n'roll bizniszből. December 23-án várták a stúdióba Dave Burgesst, egy kaliforniai rockabilly énekes-dalszerzőt, hogy felvegyenek néhány dalt. A kísérői Cliff Hills és a Flores Trio voltak (Danny Flores, Gene Aiden, Buddy Bruce). Elsősorban a Train to Nowhere című dalra koncentráltak, aztán jött még két másik felvétel. 

Akkortájt nagyüzemben dolgoztak a stúdióban, nem töltöttek el hónapokat a felvételekkel. Mivel jól pörgött a munka, még maradt egy kis idő a végén: a Flores Trio pedig rögtönzött egy lendületes kis dalt. Ez lett a Tequila, aminek Danny Flores volt a szerzője, ő szaxofonozta a főtémát, és ő is mondta bele a tequila szót a dal közben a mikrofonba. (Mivel máshol volt szerződése, a Chuck Rio álnév szerepelt szerzőként a borítón...) A dal tulajdonképpen végtelenül egyszerű, a szaxofon szólójára épül, szövege is csak ez az egy szó. Három nekifutásra volt lehetőség, aztán mehetett mindenki haza. 

A januárban megjelent Train to Nowhere B-oldalán jelent meg a Tequila, azaz különösebben nem vártak tőle semmit. A slágernek szánt nóta nem futott be nagy karriert, és ez a Tequilát is a süllyesztőbe ránthatta volna- ám egy lemezlovas Clevelandban lejátszotta a B-oldal dalát is, és az villámgyorsan siker lett. Március közepén, kereken 60 éve jutott fel a listák csúcsára.

A zenekar The Champs néven lépett fel a semmiből jött slágerrel. Vicces, de a nevet csak a felvétel után egy hónappal vették fel, amikor megjelentek a dalok, azaz gyakorlatilag a zenekar még nem is létezett, amikor stúdióba vonultak. A Tequila volt az első és az egyetlen igazánnagy slágerük. Ez viszont örök klasszikus maradt, és azért ez igen szép teljesítmény egy jórészt véletlenül, szinte csak mókából felvett daltól.

Talán pont ez a lazaság érződik ki belőle mindmáig, és ezért pörög fel a hangulat még most is, ha akármilyen buliban felhangzik a Tequila.

Ikonikus logókat álmodtak újjá női verzióban.

Szerintem nagyobb a füstje, mint a lángja az ilyen dolgoknak, engem semmilyen szinten nem érdekel, ha mondjuk a Schwarzkopf logójában női fej van. Miért ne?

De azért nagyon csendben megjegyzem, hogy azért a grafikus is csal egy picit: a Monopoly bajszos bácsija helyett nem ősz hajú néni van, hanem egy ránézésre jóval fiatalabb hölgy.

Szóval jó lesz ha vigyáz, mert még komoly kritikák kereszttüzébe kerül, amiért csak a nemekre figyel, de az életkorra nem...

Igazi női példaképekről formázott játékbabákat dobtak piacra.

Ha már nemzetközi nőnap van, szót ejhetjünk arról, hogy a Barbie korábban csak lehetetlenül vékony, tündérruhás babáihoz képest újszerű játékokat terveztek. Valódi nők adták az ihletet, Amelia Earhart vagy Frida Kahlo is vásárolható most már Barbie-kiadásban.

Vannak, akik ünneplik a lépést, mert végre igazi példaképekkel játszhatnak a kislányok. Bővül is a sorozat, lesz benne sportcsillag, művész, tudós.

Nekem azért vegyes érzéseim vannak, mert ettől még ez egy ugyanúgy profitorientált cég új irányvonala, amitől csak plusz bevételt vár, szándéktól függetlenül. Most ez a trend, ezt lovagolják meg.

De ettől még ez csak Barbie, és komolyan felmerül a kérdés, hogy valóban annyira már lesz a játék, ha a szőke Barbie helyett Frida Kahlo- vagy Amelia Earhart-baba ül be Ken mellé a rózsaszín Barbie-kabrióba?...