A Kossuthkifli kapcsán eltűnődtem azon, hogy az utálatnál is van rosszabb: az érdektelen közöny.

A többszázmillió forintból készült új magyar sorozatról előzetesen sok szépet leírtak. Van aki nagyon dicséri Fehér Béla regényét, merész vállalkozásnak gondolva a megfilmesítést. A költségeket boncolgatva megjelent mennyi helyen kellett profi számítógépes grafika, ott vannak a díszletek, a kosztümök, a nagy stáb, a sok színész. A megújult közmédia vezércsatornájának kinevezett Duna TV új zászlóshajójának szánták, a március 15-i ünnepléshez időzítették a bemutatót, szóval a Kossuthkifli szépen fel volt vezetve.

És most? Még tart a sorozat, nem tudom épp hanyadik epizódnál, és üres, süket csend veszi körül az egészet. Nem beszédtéma, nincsenek dühödt szidalmak, nem nagyon emlegeti senki a felesleges pénzszórást. Megjelent egy-két kritika, amik nem sok vizet zavartak: páran kedvelték, páran nem, de érződött, a sajtómunkások is inkább azért nézték, mert ez a munkájuk része.

Én magam adtam neki egy esélyt, belenéztem a közmédia oldalán, de pár perc után egyszerűen képtelen voltam rá figyelni. Nem az én stílusom a beszédmód, a színészi játék, néhol nehezen volt érthető a hang, szóval egyszerűen csak kikapcsoltam és ennyi. Bizonyára van, akinek tetszik, de a sorozat Facebook-oldalán sincs különösebb visszajelzés, se pozitív, se negatív megjegyzésből nincs sok.

Az adatok is árulkodóak: a Magyarország, szeretlek! vezeti fel a Dunán, aránylag nagy közönségaránnyal, aztán amikor kezdődik a Kossuthkifli, az emberek rögvest átkapcsolnak máshova. Tegnap a meccset időnként a nézők 25 százaléka választotta, míg előtte az új magyar sorozatot öt százaléknyian se követték, még az M1-et is többen nézték ugyanabban az idősávban. Tudom, hogy nem lehet mindent számokban mérni, de amikor valami ilyen sokba került, akkor bizony mérleget illik vonni, és egyelőre vaskos a bukás. Akik azt jósolták, klasszikus válik belőle, azok tévedtek, nem is kicsit. Még csak gyűlöletből sem nézik az emberek, és ezt alkotóként megélni borzalmas lehet.

Én csak azt nem tudom, hogy ezt vajon senki nem látta előre? Nem érezték, hogy itt valami baj lesz a koncepcióval? Annyi ember bábáskodott a projekt körül, miért nem bökte ki valaki, hogy gondoljuk át ezt az egészet, mert nem fog működni? Legalábbis az a cél biztos nem valósul meg, amit hangoztattak, hogy ez egy valóban széles közönséget érdeklő sorozat lehet. Egy szűk réteg szórakozásának ugyanis picit drága mulatság volt. Nem tudom, miért nem próbáltak még a forgatás idején tesztelni, sőt, még előtte oda lehetett volna adni a könyvet a szomszéd néninek meg a középiskolás unokájának, és ha egyikük sem vevő rá, akkor át lehetett volna gondolni ezt az egészet.

Manapság rettentően nagy divat ekézni Jókait (lám, ő legalább kivált valami indulatot!), de mégiscsak az van, hogy A kőszívű ember fiait mindenki látta, és még ma is sokan nézik szívesen újra. Nem szégyen eltanulni, mi volt az, ami miatt egy film képes volt megragadni a nézőket, és mi az, ami elriasztja őket. Utóbbinál elég lett volna megnézni a hazai filmtermés jelentős részét, "remek" példák tucatjait találhatjuk köztük. Ott is az a fullasztó, nyomasztó érzés okozhat kellemetlen pillanatokat a készítőknek, hogy már szidni se akarja őket senki. Legyintés, majd jön a felejtés homálya.

Komolyan sajnálom, ha ez vár a Kossuthkiflire is- a jelek ezt sugallják. De az én sajnálatom csak a laikus néző merengése; a profi stáb, az ott dolgozó jól fizetett emberek viszont már szakmai szemmel nézve is kielemezhetnék, mi csúszott félre. Semmiféle utólagos magyarázkodás nem nyom a latban, ami a parádés alapanyagról, az elkötelezett munkáról és a sok erőfeszítésről szól, amikor nézettségről beszélünk. A tévénéző ugyanis már csak a végeredményt látja, és soha nem a forgatásról mond ítéletet az elkapcsolással, hanem a kész filmről. 

Szóval volna mit átbeszélni. Ha már az utca embere nem nagyon gondol semmit a Kossuthkifliről, legalább a szakma vitatkozzon róla...