Elég egy okostelefon

A jó fotó ma már nem technika kérdése: akinek van hozzá tehetsége, tudása, egy telefonnal is képes izgalmas képeket készíteni. 

Ezt igazolja Guido Gutierrez Ruiz instagram oldala, ő ugyanis a nagy cserélhető objektíves fényképezőgépét cserélte le egy okostelefonra. A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, nem kevés olyan téma van, ahol szükség van a jobb minőségű kamerára, de bizonyos helyzetekben tényleg elég egy kis gép tudása- sokkal fontosabb az, hogy ki az, aki a képet megkomponálja.

Igazság szerint nem is ártana, ha minél többen próbálnának egy kicsit tanulni a képkészítésről. Tele van minden fotókkal, az emberek megörökítenek a reggelizéstől kezdve a bulikon át a nyaralásokig mindent, csak épp igen gyakran csapnivalóan. Érdemes ügyes fotósok oldalát böngészni, ellesni egy-két trükköt- no meg gyakorolni egy kis önkritikát, és csak azokat a képeket megosztani, amik tényleg érdekesek. Inspirálónak itt van egy csokorra való Guidó fotóiból.

0 Tovább

A repülő ember

Egy táncos egészen új szintre emelte az önarcképkészítést: Mickael Jou nem egy tipikus szelfiző, hanem gondosan megkomponált és remekül elkészített képeket készít.

A főszerepben ő van, jellemzően olyan helyzetben, ami ránézésre megcáfolja a fizika törvényeit- pedig csak fantázia, jó időzítés, ügyesség és sok előkészület kell hozzá. Mondani sem kell, ő kicsit lassabban halad a fotózással, mint a csücsörítős lányok a mosdóban, de az eredmény láttán nyilvánvaló, megéri a befektetett munka és idő.

2 Tovább

Az elátkozott szelfi

Az ember azt hinné, az önmagunk lefotózásáról szóló műfaj körüli okoskodások szép lassan elcsendesednek, de ehhez képest még mindig vitatkoznak róla. Pedig az alaphelyzet az, hogy mindenki azt fotóz le, amit akar, oda tölti fel a képet, ahova akarja- és az nézegeti őket, aki akarja.

A szelfi elátkozásában mindenesetre van valami mulatságos. Az, hogy a fotózásban a legeslegelejétől fogva jelen az emberek megörökítése mint az egyik legfontosabb téma, szerintem mindenki számára tény. A szelfi nem mutat újat abból a szempontból, hogy valakit megörökít egy átlagos vagy különleges élethelyzetben, az újdonság maximum annyi, hogy saját arcunkba toljuk az objektívet. 

Megtettük volna ezt régebben is, ha lett volna a kezünkben ilyen eszköz, mint manapság a digitális fényképezőgépek, okostelefonok. Régen a "szelfi" úgy készült, hogy megkértünk valakit, ugyan fotózzon már le valami előtt. Ebből lettek a jó kis nyaralásos emlékképek. Még régebben, amikor a kamerák drágák voltak és csak pár hivatásos stúdióban volt belőlük, akkor elmentek az emberek a fényképészhez, és megcsináltatták a családi fotókat.

Persze, ma több bennünk a magamutogatási szándék, de alapvetően az nem változott, hogy valami jó helyen, mondjuk tengerparton szeretnénk megörökíteni magunkat. Ehhez most nem kell külső ember segítsége, bár ha jó képet szeretnénk, azért nem ártana párszor a barátaink kezébe nyomni a gépet. A lényeg nem a tengerpart vagy akármi más menő része a világnak, hanem az, hogy mi eljutottunk oda. Nekünk ez így emlék.

Igen, az amatőr így fotózik: a saját boldog pillanatainak akar emlékművet állítani egy képpel. És akik szidják a szelfizést, majd gondoljanak arra, ha a régi családi fotóalbumot lapozgatják, a megfakult tájképeknél időznek-e tovább, vagy ott, ahol felmenői mosolyognak a kamerába- netán mi magunk, gyerekként. 

Az, hogy a technika jelenleg szinte korlátlan mennyiségű kép készítését teszi lehetővé, egy dolog. Régen a filmtekercs 36 kockája volt a világ, és nagyon menőnek érezhette magát az ember, ha még egy-két plusz tekercset magával tudott vinni az utazásra. És akkor még persze imádkozni kellett, hogy a képek legyen élesek és jól exponáltak, és ne rontsák el az előhívást... De még akkor is emlékeket idéznek, ha nem sikerültek túl jól.

Ma csak nyomjuk a gombot és százszámra lőjük a fotókat. Ezeknek csak egy része kerül megosztásra, és megjósolom, évek távlatából csak töredéküket nézzük vissza szívesen. De azokat igen! A szelfiket sóhajtozva nézegetjük majd pár évtized távlatából, hogy milyen fiatalok és vidámak voltunk akkor... És ezeknek a képeknek ez a dolga. Ezek a fotók jellemzően semmitmondóak és ócskák mindenki másnak, elsősorban magunknak készülnek. A szelfi tehát nekem nem annyira arról szól, hogy konkrétan én magam fotózom, hanem arról, hogy egy pillanat megörökítésével "üzenek" jövőbeni énemnek: itt voltam, ezt csináltam, mit szólsz?

Az pedig mit sem változott, hogy egy-egy túra után a barátok erre kérik a többieket: "Azokat a képeket dobd már át nekem, amiken rajta vagyok..." Hiába nem szelfi a klasszikus értelemben véve, mégis nekünk magunknak fontosak azok a fotók, ahol mi is szereplünk. Szóval kár szidni a trendet, ez a folyamat teljesen természetes annak fényében, hogy viszonyulunk a saját képeinkhez (és a saját életünkhöz, a múló időhöz!), és a fejlődő technika mennyire kezére játszik az élményfotósoknak.

Az sokkal problémásabb, amikor a minél vagányabb szelfi kedvéért valaki életveszélyes helyzetekbe sodródik. De erre is azt mondom: ne a műfajt szidjuk azért, amiért valaki hülye. Vonat előtt meg vezetés közben szelfizni- aki idióta, azt nem az okostelefonja rontotta meg, megcsinálná a marhaságot úgy is, hogy valaki más kezében van egy ósdi fényképezőgép. Aki pedig tudja, hogy a szelfi elsősorban magának fontos, az képes a képeiből is annyit megosztani, amivel még nem csinál bohócot magából a barátai előtt.

0 Tovább

Zseniális mobilfotók

A fotózás nem feltétlenül a technikáról szól: tudjuk, vannak dolgok, amikhez kell a megfelelő objektív, a nagyobb fényérzékenység, de sok téma van, ami abszolút nem a gépről szól. Csakis a fotóson múlik, mit vesz észre, és abból mit tud megvalósítani.

A tehetséges embereknek elég egy mobiltelefon is egy ütős képhez. Persze ezeknek a kamerája is sokat fejlődött, sokkal kevésbé korlátozzák az alkotót, de bármennyit is tudnak, nem lehet őket összehasonlítani egy csúcsminőségű cserélhető objektíves géppel. Viszont van egy nagy előnyük, mégpedig az, hogy mindig kéznél vannak, egy pillanat alatt elő lehet őket venni ha valaki felfigyel egy szituációban rejlő lehetőségre. És sok esetben csak az számít, van-e kamera vagy nincs- hogy milyen, az kevésbé fontos.

A Sony World Photography Awards verseny mobilfotós kategóriája kapcsán el lehet elmélkedni ezeken. Erről azért hallhattunk többet, mert az igen erős mezőnyben második helyezett lett M. Schmidt János egy remek fotója, amit a Nyugati pályaudvaron készített.

Az embernek leesik az álla, pedig gondoljunk csak bele: mindannyian járunk vasútállomásokon, és mindenkinek van kamerás mobilja. Hányan figyelünk fel az ilyen szép fényekre, és mennyien tudjuk ezt ilyen színvonalasan megörökíteni? Nekem egy lényegesen jobb géppel sem sikerülne, szóval maximális elismerésem a fotósnak.

A verseny többi felvétele sem rossz egyébként. Jó áttekintést adnak arról, mennyi szituációban lehet használni a mobilok kameráit. A különleges fények megörökítése különösen kemény dió ezekkel, míg más képeken egyszerűen csak a váratlanul feltűnő izgalmas szituáció gyors lefotózása a cél, ahol a technika másodlagos, a fotós gyors reakciója a kulcs. És persze van olyan is, amikor valahol sétálva, nézelődve feltűnik egy jól megörökíthető kompozíció, ami talán komolyabb géppel szebben is megfotózható lenne, de mobillal is korrekt lesz a végeredmény.

Sokat elárulnak ezek a képek arról, hogy a fotózás ezerféleképpen lehet izgalmas. És persze azon is elgondolkodhatunk, hogy ha egy átlagos mobillal ilyen remek képeket lehet készíteni, akkor a mindenhonnan ránk özönlő unalmas pillanatképek helyett talán érdemesebb lenne kevesebb, de jobban sikerült fotót megosztani. Nem a technikától függ a végeredmény, hanem csakis tőlünk- akkor is mi döntünk, amikor komponálunk, és akkor is, amikor a képeinket válogatjuk majd feltöltjük...

0 Tovább

Smink nélküli valóság

Lassan közhelyszerű "bátorságpróba" lesz abból, hogy ismert nők hagyják magukat smink nélkül lefotózni. Bevallom őszintén, nem feltétlenül hoz lázba ez a merészség. Talán azért, mert én olyan környezetben nőttem fel, ahol a kozmetikus felkeresése enyhén szólva sem volt mindennapos program a nők számára. És ezért számomra nem a smink nélküliség volt feltűnő, hanem az erős arcfestés...

Az ezzel való büszkélkedésben számomra van valami taszító. Elsősorban az, hogy aki most büszkén vállalja valós arcát, az akkor feltehetően hosszú ideig, évekig, évtizedekig csakis gondos előkészületek után állt kamera elé, tehát magával szemben is ez volt az elvárása. Ugyan mi változott ahhoz képest? Ha akkor normális volt a szemében, hogy a tökéletes nő képében tűnjön fel, azzal sincs semmi baj. Én nem csak azt fogadom el, ha valaki nem festi magát, hanem azt is, ha igen. A tetszés más kérdés, de nem erről szól az egész.

Szóval a hősnő fényképezőgép elé áll, és nincs rajta hatvan féle kozmetikum, sőt, még a fotón sem történik semmi utómunka. Ez szép és jó, még úgy is, hogy világítással, kompozícióval is lehet javítani az összképen- összességében biztosan jobban hasonlít valódi önmagára a hölgy, mint egy komoly stylist stáb által megtámogatott stúdiófotózáson.

A gondom csak az, hogy a merészséget, természetességet ünneplő női magazinok pár oldallal később előveszik a tipikus témát, a visszafogott külsejű hölgy átalakítását tetőtől talpig. És hogyan alkotják meg a bombanőt? Sminkessel, fodrásszal, divattanácsadóval és profi fotóssal, jól bevilágított stúdióban. Csak én érzem úgy, hogy kicsit álságos egyik oldalon önmaguk valójának elfogadását ünnepelni, a másikon meg minden trükköt bevetni azért, hogy valaki egy képen úgy nézzen ki, ahogy a mindennapokban soha nem fog?

A helyzet az, hogy paradox módon mind a két, látszólag ellentétes dolog ugyanazt sugallja: a külső a fontos egy nőnél. Ha elsőre szürke egérnek is tűnik, kis munkával faraghatunk belőle álomnőt. Aki meg a reflektorfényben mindig tökéletességet sugárzott, lám, arcfestés nélkül is vonzó tud lenni.

De hol van a valódi nő a fotók mögül? Mindenkire igaz az, hogy felkelés után, fáradtan, kócosan még a tükör is hátat fordít neki, és bárki megjelenése feljavítható profi segítséggel. Közben maga az ember pont ugyanaz marad, érző, gondolkodó, szerető nő, az örömteli és rossz pillanatokkal, mint társ, anya, híresség vagy keményen dolgozó alkalmazott.

És ezt az igazi arcot nem nagyon tudja bemutatni egy fotót se sminkkel, se smink nélkül. Jóval többről, szebbről van szó, mint egy csinos pofiról. Nem az a legvonzóbb, aki hagyja, hogy a legtöbbet retusáljanak rajta, és nem az a legbátrabb, aki hétköznapi megjelenését vállalja fel. Mert ez csak egy kép, nem több. Kétdimenziós lenyomata egy pillanatnyi állapotnak, miközben az egyéniség sokkal összetettebb, sokkal izgalmasabb, mint ami egy fotóról lejön...

0 Tovább

Előszó

"Végre megmozdult egy kicsit a kultúrmunka is. Abban biztosan egyetértünk, hogy ez nagyon helyes. Persze, hogy nagyon helyes! Már érezni lehet a jó hatását a termelésben is, márpedig ez a fontos, ugye. Persze, hogy ez a fontos! Nem baj az, ha van egy kis vita körülötte, hadd legyen. Van egy kis harc is, hadd legyen. Az nem árt." (Dalolva szép az élet, 1950)

Google hirdetés





Google hirdetés

Legfrissebb bejegyzések

Hirdetés

Kedvencek

Kultúrmunka Kultúrmunka

Élmény, benyomás, vélemény filmről, zenéről, irodalomról, tévéről...

Darwin Darwin

Kis és nagy teljesítmények az emberek és állatok világából. Van aki győ...

Táj-kép Táj-kép

Izgalmas, megkapó, elgondolkodtató, lenyűgöző fotók a világ minden sarká...

Sportfoglalkozás Sportfoglalkozás

Ez a mindennapos testnevelés fotelszurkolóknak: hírek, érdekességek, sztori...

Big Blue Búvár Blog Big Blue Búvár Blog

Kalandjaim a mélység világában és a felszínen, hírek a tengerről, és mi...

Hirdetés