1893. április 20-án született a némafilmek korszakának egyik legnagyobb sztárja, Harold Lloyd. Noha a mostani fiatalok számára már alig ismert a neve, érdemes felidézni munkásságát, hiszen akkoriban újszerű, mára viszont hétköznapi dolgokat is láthatunk a filmjeiben.

Harold Lloyd kifejezetten termékeny filmes volt, Charlie Chaplin és Buster Keaton mellett a némafilmek legismertebb színészei közé tartozott. Ahogy az akkor megszokott volt, neki is volt egy tipikus imázsa: neki az volt a szemüvege, mint Chaplinnek a keménykalap. Akkoriban nem volt szokatlan, hogy a veszélyes jeleneteket maguk a sztárok vállalták be, de Lloyd egészen hajmeresztő mutatványai máig emlékezetesek. Az 1923-as Safety Last-ben látható beállítás, amiben Lloyd egy felhőkarcoló oldalán kapaszkodik egy óramutatóba, ikonikussá vált.

1925-ben készült el a The Freshman, ami sokak szerint az egyik legjobb filmje. Harold Lloyd egyszerre két tipikus műfajban alkotott maradandót: a diákfilmek és sportfilmek is egyik előfutárukat tisztelhetik a Freshmanben. A sztori szerint az egyetemre frissen bekerült hallgató szeretne népszerűvé válni és elnyerni egy szép lány szívét, és hogy ezt elérje, csatlakozik az amerikaifocicsapathoz. Az eleinte csak lesajnált vízhordófiú pillanata aztán eljön egy nagy meccsen, és mondani sem kell, a leleményes, a harcot soha fel nem adó srác lesz végül a nap hőse. 

Bizony, az ilyen filmeknek köszönhetjük Adam Sandlert, így akár átkozhatnánk is Harold Lloyd nevét. Ám azt mondom, inkább érdemes megismerkedni az eredeti alkotásokkal, a The Freshman is megnézhető teljes terjedelemben a neten, vannak szórakoztató pillanatai. Már csak azért is, mert a filmet beválasztották a legjelentősebb amerikai alkotások közé- nyilván nem véletlenül. (Az amerikaifoci szerelmeseinek pedig szinte kötelező belekukkantani, a nagy meccs nagyjából 1:02:10-nél kezdődik.)

1894. április 14-én nyitották meg az Egyesült Államokban az első olyan intézményt, ahol a vendégek az Edison-féle Kinetoscope-ba bámulva filmeket nézhettek.

Persze még némileg elmaradt a látvány attól, amit manapság mondjuk a Batman Superman elleni harca tartogat a nézők számára. Akkoriban olyan alkotások is szenzációt keltettek, mint egy öt másodperces jelenet Edison egyik alkalmazottjának tüsszentéséről. 

A Kinetoscope esetében nem volt hagyományos moziélmény, mert egyszerre csak egy néző élvezhette a filmeket. A New York City-ben megnyitott intézményben tíz gép volt, a filmeket negyeddollárért tekinthették meg a nézők- minden gépben más alkotást. Volt ezek között birkózásról, kakasviadalról, táncról, kovácsokról készült rövid filmecske. Hamarosan jött minden, ami a szórakoztatóiparban megszokott: már 1894-ben cenzoráltak egy túl kihívónak számító produkciót, amiben egy spanyol táncosnő villantotta meg a bokáját, és rendeztek egy ökölvívómérkőzést, amelynek jeleneteit külön kinetoscope-okban lehetett megtekinteni. Az eredmény előre le volt beszélve...

25 cent a 19. század végén nem volt ám kis pénz alig tíz percnyi szórakozásért, a Kinetoscope mégis óriási sikert aratott, nem csak a tengerentúlon hanem Európában is. Az emberek mozgóképre vágytak, bármennyibe is kerül- és ha az új sikerfilmek több száz millió dolláros bevételeire gondolok, ez a helyzet azóta se változott sokat...

116 éve született a japán filmrendező, Akira Kuroszava, aki órási hatást gyakorolt a filmművészetre- még westernfilmesek is merítettek a munkásságából, és a Csillagok háborúja készítésekor George Lucast is ő inspirálta. 

Kuroszava tehát már csak ezért is érdemes a figyelmünkre, de egyébként is jó szót ejteni a régi nagy mesterekről. Mindenhonnan özönlenek az új filmek, cikkek tucatjai jelennek meg tévésorozatokról és szuperhősmozikról, én viszont vallom, nem lenne szabad elfeledni azokat az embereket, akik igazi klasszikusokat alkottak annak idején.

Az eredetileg festőnek indult Kuroszava például sokat tett azért, hogy a japán filmművészetet feltegye a világ térképére. Az 1950-ben mai szemmel nézve elképzelhetetlenül rövid idő alatt készített Rashomon (A vihar kapujában) szinte véletlenül jutott el a velencei filmfesztiválra, ahol óriási szenzációt keltve fődíjat nyert el. Máig eredeti alkotás, ami egy gyilkosságot mesél el a résztvevők saját szemszögéből.

A hét szamurájra felfigyelt Hollywood, westernkörnyezetbe ültetve dolgozták fel- ez lett A hét mesterlövész. Az 1961-es Yojinbo (A testőr) Sergio Leonét ihlette meg annyira, hogy minden idők egyik legfontosabb spagettiwesternjéhez bőségesen merített belőle: Egy maréknyi dollárért lett a feldolgozás végeredménye. Az írásom elején emlegetett George Lucas pedig a Rejtett erődre hivatkozott, amikor a rá hatással levő filmeket említette.

Szóval jó lenne, ha sem Kuroszava neve, sem művészete nem merülne feledésbe. Nem mindig lehet tökéletesen értelmezni a mai alkotásokat se, ha nem tudjuk, mikből merítettek...

1929. február 18-án ítélte oda a Filmakadémia az első szobrokat a legjobb filmeknek, színészeknek és alkotóknak.

Az egyik legbefolyásosabb filmmogul, Louis B. Mayer kezdeményezésére alakult meg a nonprofit Filmakadémia, azzal a céllal, hogy elősegítse a filmipar fejlődését. A díjak odaítélésével a legjobbak munkáját szerették volna elismerni, az első alkalommal az 1927-28-ban készült filmekből válogattak. A névsort először az akadémia hírlevelének hátsó oldalán közölték, majd ez jelent meg a Variety magazinban is. 

A díjátadó gálára csak májusban került sor. 270 vendég volt jelen, a belépődíj 5 dollár volt az eseményre. Az arany szobrocskákak Cedric Gibbons tervezte és George Stanley készítette, és a Filmakadémia akkori elnöke, Douglas Fairbanks színész adta át őket. Janet Gaynor a legjobb női, Emil Jannings a legjobb férfi alakítás díját nyerte el, Frank Borzage és Lewis Milestone megosztva lettek a legjobb rendezők, míg a legjobb filmnek a Wings című első világháborús drámát választották.

Egy évre rá jött a változás, a díjátadó estéjén közölték a díjazottak névsorát a sajtóval. Ám 1940-ben a Los Angeles Times az esti kiadásában közölte, ki nyerte a szobrokat, tehát a gála előtt tudni lehetett mindent. Innentől kezdve vannak lezárt borítékban a fontos információk, nekünk már az a megszokott, ahogy a díjátadók azt bontogatják a nagy pillanatban. Először 1953-ban volt televíziós közvetítés erről, előtte rádión lehetett hallgatni az eseményt. Maga a gála manapság óriási nagy felhajtással jár, igazi társasági esemény, amit élőben közvetítenek rengeteg országban.

És persze már rég nemzetközivé vált, hiszen a legjobb idegen nyelvű filmek is versengenek- idén ott van az öt jelölt között egy magyar alkotás, a Saul fia is. Volt már több magyar díjazott, a legismertebb Szabó István filmje, a Mephisto, és Rofusz Ferenc rajzfilmje, A légy.

Noha viszonylag közismert sztori, talán van aki számára új információ, hogy a díjat csak 1931 óta nevezik Oscarnak, amikor egy akadémián dolgozó titkárnő megjegyezte, a szobor őt Oscar bácsikájára emlékezteti, és ezt egy újságíró beleírta egy cikkbe. Azóta viszont mindenki így emlegeti a filmvilágban olyannyira vágyott arany színű szobrocskát.

1968-ban egy csapatnyi fiatal filmes nekilátott egy horrorfilm leforgatásának. Mivel minimálköltségvetéssel dolgoztak, otthonuk közelében dolgoztak, nem mozdultak el Pittsburgh környékéről. Alig volt pénzük sminkre és speciális effektusokra, ismerősök ugrottak be kisebb szerepre, de végül elkészült a nagy mű- és stílust teremtettek vele.

A Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája) mára már nem csak a horror műfajban számít klasszikusnak, hanem a filmtörténet meghatározó alkotásai közé sorolják. A rendező, George A. Romero február 4-én töltötte be 76. életévét, ezért döntöttem úgy, hogy szólok pár szót a kultfilm státusba került alkotásról illetve a folytatásokról.

Ma már a csapból is zombik folynak (megvannak a tipikus trendek mindig, volt vámpírkorszak, most hasítanak a szuperhősök és így tovább), ám nem volt ez mindig így. Zombis rémfilmeket már sok évtizede is készítettek, ám akkoriban a zombik olyan gonosz varázslattal megbabonázott emberek voltak, akik vakon követték irányítóik parancsait. 

Romero filmjében az élőhalottak a sírból kikelt, emberi húsra vágyó lények voltak, akik jellegzetes imbolygó mozgásukkal, kifejezéstelen tekintettel tömegbe verődve megszállottan üldözték a kétségbeesetten menekülő embereket. Megjegyzendő, a sorozat első, 1968-as darabjában a zombi szó nem hangzik el, ez csak később honosodott meg.

Mai szemmel nézve kissé primitívek az effektek, de a pénzhiány jót is tett a filmnek, mert a jórészt egy házban és annak környékén játszódó cselekmény kellően nyomasztó volt. Az esztéták szerint abban hozott újat Romero, hogy nem valami távoli, eldugott kísértetkastélyba vitték a szörnyet, hanem egy hétköznapi helyszínen bukkantak fel a zombik- azaz azt érezhették a nézők, bármikor ők is ilyen helyzetbe kerültek.

Formabontó volt az is a hatvanas évek végén, hogy a főszerepet egy fekete színész kapta, aki ráadásul határozott és intelligens hőse lett a sztorinak. Azt viszont utólag felróják a rendezőnek, hogy a női főszereplő, Barbra, a sztori jó részében csak tétlenül retteg és sodródik az eseményekkel. Érdemes odafigyelni a meglehetősen erős lezárásra, ami szintén elég egyedire sikeredett.

Romero a szép pénzügyi sikert hozó film után más stílusokban is kipróbálta magát, ám a hetvenes évek közepén újból az élőhalottak felé fordult, egy szintén klasszikussá vált folytatással: ez volt a Dawn of the Dead. 1985-ben jött a Day of the Dead, aztán újabb három rész, melyekből az utolsó 2009-ben került a mozikba. A rendező neve összeforrt a zombiműfajjal, ám nyilván a Walking Dead-sorozat mai rajongóinak jelentős része nem tudja, ki is ő.

Őszinte leszek, én sem volt különösebben tájékozott a munkásságát illetően. A klasszikus alkotásnak is csak a címe volt ismerős, amikor egy éjszaka Belgiumban egy kábeltévén elindult egy baljós hangulatú fekete-fehér film. A tévé előtt ragadtam, és mivel a csatorna minden este ugyanazt a 4-5 filmet ismételte, párszor még belenéztem az érdekesebb részekbe. Hatásos darab, még mai szemmel nézve is. A horrorrajongók számára pedig kötelező, ha nem akarnak lemaradni a műfaj egyik leghíresebb filmjéről!