Érdekes, mindenhol megjelent a Motörhead alapítójának halálhíre, pedig amikor én ifjú rocker voltam, egyáltalán nem volt annyira trendi a banda.

Gyanítom, hogy a hazai netes vagy nyomtatott újságok olvasóinak többsége számára most sem fogalom Lemmy Kilmister neve. Egyszerűen csak annyi a helyzet, hogy mostanában olyan korosztályúak a vezető szerkesztők pár helyen, mint én. És tinédzserként nekünk a rock volt az élet. Vagyis inkább a kemény rock. A heavy metal.

A Motörhead miatt sajnálkozó cikkírók valószínűleg hozzám hasonlóan negyvenes férfiak. A körünkben nagyjából két évtizede Lemmy fogalom volt. Azt nem állítom, hogy a bandája lett volna az első számú kedvenc, inkább a Metallica-Slayer vonal volt a meghatározó, de azért mind ismertük Lemmy érdes hangját, meg pár zúzósabb nótáját. Az öreg rockerek áhítattal mesélték, milyen volt amikor '84-ben a Motörhead két helyen is fellépett egymás után az országban, még Debrecenbe is elugrottak egy koncertre.

(A nyolcvanas-kilencvenes években rendszeresen jártak a lelkes közönség miatt mifelénk jó kis bandák, például az Iron Maiden, a Helloween, Kiss, a Metallica. És nem álltak meg Pesten, a Deep Purple például egymás után lépett fel Nyíregyházán és Szombathelyen.)

A Motörhead olyan legenda volt, ami előtt fejet kellett hajtani, aztán ráztuk tovább a hajunkat a még keményebb thrash zenékre. Később a régi kőkemény zenekarok elkezdtek művészkedni, populárisabbak lettek, divatmajmok vették a lemezeiket, vagy esetleg teljesen elfáradtak. Lemmy viszont maradt ott, ahol volt, és maradt az, aki volt. Rock'n'roll a színpadon, rock'n'roll az életben.

És ezért érezzük most sokan úgy, hogy valami elveszett a halálával a nagy időkből. Valami őszinte, nyers keménység. Egy rockzenész, akinek egyik kezében gitár, másik kezében whisky van és nem azon rinyál, hogy pár millió dollárral kevesebbet keres a csúnya illegális zeneletöltők miatt. Olyan rocker volt, amilyenné fiatalként válni szerettünk volna, amikor otthon remegő kézzel elkezdtük pengetni a basszusgitárt. 

Persze egyikünk sem lett az, és ez talán nem is tragédia. Viszont annyi jár nekünk, hogy meghallgassuk a Killed by Death-et, és elmerengjünk egy kicsit a régi időkről. Lélekben valahol rockerek maradtunk- bármilyen furcsa is, nosztalgiára hajlamos, romantikus lelkek.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs nyavalyogni. Lemmy meghalt ugyan, mégis jó kedvűen idézem az emlékét, hiszen szép évek volt azok, amikor igazi rockernek érezhettük magunkat. Most pedig, valószínűleg sok más régi cimborámhoz és számomra ismeretlen Motörhead-rajongóhoz hasonlóan iszok valamit az egészségére.